2011-ben betöltöttem a tizenkilencedik életévemet. Otthon éltem a családi fészekben elvált szülők gyermekeként, egész életemben azt hallgatva, hogy milyen okos vagyok, szép vagyok, gyorsan tanulok, szinte szivacsból van az agyam, én vagyok A Tehetség.
Ennek ellenére tizennyolc évesen nem mentem egyetemre, ugyanis nem küldtem el az érettségimet a felvi.hu-n keresztül, mert féltem az újtól, az ismeretlentől. Így aztán én mindig is tudtam, hogy nem fognak felvenni sehova sem – ezt azonban évekig nem mondtam el az anyámnak.
Ez a fajta tanult tehetetlenség nem meglepő: az apám akut alkoholista, az anyám diagnosztizáltan bipoláris depresszióban szenved. Ebben a minden irányból terhelt családban nem tudsz mást megtanulni, csak nem cselekedni, megvárni, amíg elmúlik.
Most a harmincas éveimben járok, teljesen máshogy élem az életemet, mint ahogy azt az otthonról hozott sémáim diktálnák. Rengeteg munka van abban, hogy ne bénítson meg a múltam, amit kisebb-nagyobb kihagyásokkal dokumentáltam is napló formájában a teljes összeomlástól a gyógyulásig.
Ezt osztom meg itt cenzúrázatlanul, anoniman.
A teljes kép érdekében néhol kiegészítem a bejegyzéseket, fel- és kitöltöm a naplózásban hagyott időbeli réseket, hogy érthető és nyomonkövethető legyen a történet.
Kedves Éva 