Kedves Éva

2011 szeptemberében már fél éve érettségizett felnőtt voltam. A középiskolában számos irodalmi versenyen elindultam a magyar tanárom biztatására, amiket rendre meg is nyertem, minden évben országos versenyeken képviseltem az iskolámat – egy vidéki, közepes méretű város egyik szakközépiskoláját. Nagy dolog volt, tényleg.

Ennek ellenére az iskola részéről nem kaptam elismerést a teljesítményemet illetően, még csak egy emléklapot sem. Sem az osztályfőnököm, sem pedig a magyar tanárom (sem az anyám – az egyetlen szülő, akire számíthattam volna) nem állt ki mellettem, ami miatt sokáig emésztettem magam.
Tulajdonképpen ugyanazt tették velem, mint az összes többi felnőtt körülöttem: érvénytelenítették az erőfeszítéseimet. Bennem pedig egyre hangosabb lett a hang, ami kiskorom óta ugyanazt ismételgette: nem vagyok elég. Nem vagyok elég okos, tehetséges, nem teszek meg eleget, nem figyelek eléggé. Minél hangosabb volt a hang, annál kisebb lettem én.

Így írtam erről akkoriban:

Hihetetlen, mennyire szomjazom az elismerésre, már-már sóvárogva vágyok rá. Annyi eredmény, annyi befektetett munka után az igazi elismerést, a méltó jutalmat nem kaptam meg. Még annyit se, hogy köszönöm.

Álmomban viszont több száz ember előtt tógában és babérkoszorúval a fejemen egy hatalmas színpadon álltam. Az igazgató pedig ennyit mondott csak: “Most tapsoljuk meg iskolánk legtiszteletreméltóbb diákját!” Én pedig büszkén álltam és fürödtem a tapsviharban.

Ne rágódj a múlton! – fegyelmezem meg önmagam.

A következő sorokat még aznap, de már új bejegyzésként írtam a naplómba. Őszintén szólva már nem emlékszem rá, hogy konkrét személyről van szó, vagy csak általánosságban írok a szeretetről, szerelemről. Az bizonyos, hogy történt aznap valami, ami miatt csalódott voltam.

“Szeretlek”. Sablon, séma, értelme nincs.

Vagy mégis? Hogy mondhatod ezt valakinek, akivel kín együtt lenni? Vagy mégsem? Utálom ezt a sok kérdőjelet magamban! Kérdések, válaszok nélkül. És ki adhat választ? Az élet, a sors, te magad.

Le kéne szállnom erről a rohadt [érzelmi]hullámvasútról. A gyomrom se bírja és amúgy is, tényleg különbséget kéne tennem a ‘szeretlek’ szó minden jelentése között.

Le kéne szoknom arról, hogy kihasználok embereket. Előnyt szerzek vagy csak érzelmi drogokat. De akkor mégis miért érzem hazugságnak ezeket a sorokat?

Talán az anyám, talán egy barát, vagy egy fiú miatt.

Az anyámmal mindig is hadilábon álltam, a rengeteg önismeret során egyértelműen kiderült, hogy a szorongásaimat, a sérült mintáimat, az összes hiedelmemet, ami gátolt az életben, mind tőle kaptam, általa tettem a magamévá őket.

Sosem tartoztam nagy baráti társasághoz, a gátlásaim miatt általában csak egy-két embert engedtem közel magamhoz – már amennyire a falaim hagyták. Mindig hűséges voltam, így ekkor már majdnem tíz éve ugyanaz a lány volt a legjobb barátnőm, azonban ekkortájt kezdtem el észrevenni, hogy egyenlőtlen a felállás köztünk. Én mindig adok, de sosem kapok. Ezt persze akkor nem láttam ennyire tisztán.

A fiúk pedig… azt hiszem, mondhatom, hogy sokunk gondja (volt) ez: aki tetszik, arra rá se nézünk; aki nem tetszik, azt arra használjuk, hogy simogassa az egónkat. Csúnya dolog.

Naplóbejegyzés(ek) ideje: 2011. szeptember 29.