Gyerekként érzelmileg éretlen, rosszul funkcionáló felnőttek vettek körül. Tulajdonképpen felnőtt testbe zárt gyerekek voltak ők is, akiknek nem voltak határaik, így nem tisztelték más ember határait sem. A rájuk osztott szerepek nem a sajátjaik voltak, hanem amiket dobott nekik az élet (vagy a séma), amiből aztán képtelenek voltak kilépni, hiába volt kényelmetlen.
Az anyám egyszerre akart az apám is lenni, meg nő is akart lenni, meg gyerek is akart maradni, aminek az lett a vége, hogy nem lett egyik sem: a depressziós epizódjaiban megállás nélkül aludt, nem volt munkája, nem főzött, nem takarított, nem csinált semmit. Emiatt a nagymamám állandóan pörölt vele, nem hitte el, hogy az anyám depressziós (a nagymamám is frontint és hangulatjavítót szed a mai napig), olyan elvárásokat támasztott felé, amiket lehetetlen volt teljesíteni.
Az apám nem volt ott; ha nem volt kedve apának lenni, akkor egyszerűen csak nem volt apa. Aztán ha lett hozzá kedve, akkor megjelent, szeretett, beszélgetett, gondoskodott, majd megunta, terhes lett a szerep és megint eltűnt.
A körülöttem lévő felnőttek alkalmatlanok voltak rá, hogy bálványozzam őket, hogy hasonlítani akarjak rájuk, úgyhogy máshonnan építkeztem: filmek, sorozatok, könyvek adtak ihletet ahhoz, hogy milyen egy igazi talpraesett, őszinte, érzékeny és hiteles nő. Mindent el akartam dobni, amit otthonról hoztam. Mindent.
Mindig egy idealizált alakra akarok hasonlítani. Ez nem feltétlen baj, de ha mindig erre koncentrálok, sosem leszek elégedett. Mindig látni fogom a hibákat, semmi se lesz tökéletes. Mindig az az önmagát kereső tinédzser maradok, aki vagyok már egy jó pár éve.
Néha ez az idealizált alak néz rám vissza a tükörből, máskor a nyomát sem látom. Néha úgy érzem, jól van ez így, máskor azt érzem, valami baj van velem. Most pedig megint olyan, mintha hazudnék magamnak.
Talán csak a teli gyomrom és a zsibogó bal farpofám gátat szab a gondolataimnak.
Lassan az az ember, az a nő vagyok, akit a drámahősnők és a romantikus filmek alapján megalkottam magamban.
Néha el kell dobnunk félelmeinket, hogy valóra váljanak álmaink. Ezt soha ne felejtsd el! – szólítom fel magam.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. szeptember 30.
Kedves Éva 
Leave a reply!