Kedves Éva

Tizenkilenc évesen még nem volt párkapcsolatom. Úgy éreztem, mindenről le vagyok maradva, ami nem segített az egyébként is melankóliával fűszerezett napjaimon. Ráadásul közeledtem a tinédzserkorom vége felé, a következő megálló a húsz, akkor már aztán semmilyen közvetlen kapcsolatom nem marad a tini éveimmel.

Az önértékelési problémáim miatt egyáltalán nem mertem közeledni azok felé a fiúk felé, akik igazán tetszettek. Önmagamat, ha nem is rondának (mert néha igenis láttam a szépségemet), de semmiképpen sem a szépségideálba illő külsejűnek láttam. Telt idomaim, nőies, homokóra alkatom volt már akkor is, az arcom pedig egyáltalán nem klasszikus. Ezzel szemben a legjobb barátnőm vékony volt, gyönyörű, könnyed jellem, mindenki kereste a társaságát, mindig én voltam a plusz egy fője, akit társaságból társaságba vitt magával. És én szépen bele is kényelmesedtem ebbe a szerepbe.

Az anyámnak a válása után mindig voltak kapcsolatai. Hol komolyabbak, hol csak egyéjszakásak, más és más típusú férfiakkal. Egy dolog azonban közös volt bennük: mindegyiket hallottam, ahogy az anyámmal szeretkezik. Minden alkalommal, amikor az aktuális férfi az anyámnál töltötte az éjszakát, én a szomszéd szobában szorítottam a fülemre a párnát és álomba sírtam magam.

Rettegtem együtt lenni valakivel, rettegtem a szextől. Iszonyodtam a saját nőiességemtől, a saját szexualitásomtól – mi van, ha olyan leszek majd, mint az anyám? És persze iszonyodtam a férfiaktól is.

A hormonok viszont dolgoztak, a vágyaim nem szűntek meg teljesen és olyan helyzetekben kerestem a szeretet és a gyengédség morzsáit, amikben nem volt kockázat. Ezekbe a kapcsolódásokba nem kellett beleengedni magam, úgy éreztem, így őrizhetem meg a biztonságom, így sérülhetek a legkevésbé. Tipikus reakció, igaz?

Volt egy fiú, aki valójában nem tetszett; kedves volt, jó humorú, de intellektusban messze elmaradt tőlem, sosem tudtam felnézni rá. Soha semmi nem történt közöttünk ártatlan flörtön kívül. Így írtam róla anno:

Tegnap megint ott aludtam. Igazából már meg sem lepődök, az lenne a furcsa, ha lenne egy olyan hét, amikor nem alszunk együtt.

Tegnap még azt hittem, nagy dolog, hogy ő mondta. Ugyanis eddig mindig én jelentettem ki, hogy ott alszok és kész. Mára már rájöttem, hogy nincs jelentősége, hogy melyikünk mondja ki. Szinte már természetes és nem tudom, hogy jól van-e ez így.

Mindig várom, hogy történjen valami, de azt sem tudom, minek kéne történnie. A legjobb barátom, mégsem érzem annak. Egyszerűen csak jól érzem vele magam. A legjobb barátnőm, csak éppen ő fiú. Nem tudnék vele többet elképzelni, de amikor együtt alszunk, vágyom rá.

Azokat a dolgokat, amiket a szerelmemtől kellene megkapnom, ő adja meg nekem. Normális ez?

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 01.