Ezen a napon két külön bejegyzés található a naplómban. Az egyik a már említett fiú történetszálának a folytatása, ami rávilágít a szeretethiányomra, a másik elmélkedés az életről és ezzel együtt önmagam ostorozása.
Szépen kirajzolódik, hogy mennyire nem engedte meg a környezetem az önállóságot, a kényelmetlen helyzetből való kitörést. Az természetesen szabad volt, hogy legyenek ilyen vágyaim, de eszközöket nem kaptam, alternatívákat nem mutattak, hogyan is érhetnék el oda, hogy másként éljem az életem, mint a szüleim és a nagyszüleim. Hogyan is tették volna, a felmenőim is a predesztinált életüket élték a generációk óta a családban öröklődő sémák mentén. A kognitív disszonancia szépen dolgozott bennem, erről azonban akkor még semmit sem tudtam.
Ne felejtsük el, ezek egy tizenkilenc éves lány megélései és szavai. Innen szép nyerni.
I. Tegnap már megint együtt voltunk. Persze nem úgy, csak már megint az ő pólójában, az ő párnáján, az ő takarója alatt, az ő ágyában aludtam, mellette. Ja tényleg, hiszen ez a megszokott.
Egyébként meg akart csókolni, amikor senki sem látta volna, de elhúztam a fejem. Nem rögtön, de akkor is. Várta, hogy én menjek hozzá közelebb, de nem mentem és most nem tudom, hogy bánom-e…
Jézusom, a legjobb barátod, akinek barátnője van, akit elvileg szeret, és akit te is bírsz! – feddem meg önmagam. – Amúgy is azt mondtad, nem tudnád felvállalni, mert nem az igazi. Akkor meg minek gondolkozol ezen?
Mert már mindkettőnk anyja telebeszéli a fejem, azért – érkezik a válasz önmagam részére.
II. Csak azért fognak szeretni, mert gondolnak majd rólad valamit. Önmagadért sosem.
don’t stop the TATTOO
change your life NOW
A fenti dolgok szerepelnek a telefonom kijelzőjén. Az utolsó mondat kivételével hamisnak kezdem őket érezni.
Megtanultam már azért szeretni valakit, aki. Létezik. A tetoválás pedig… sosem tudni, mit hoz a jövő, az ember ugyanis percről-percre mást gondol. Változni viszont nem feltétlen változik.
Hihetetlen, mennyi dolgot tudunk fejben, mennyire érettek vagyunk legbelül, az életben viszont még mindig ott tartunk, ahol évek óta vagyunk. Az állapot nem változik, csak az idő telik. De az rohadt gyorsan. Nem magunkon vesszük észre, hanem a körülöttünk élő embereken. Ez az egyik legnagyobb pofon.
Tenned kéne érte, nem pedig siránkozni – tör a felszínre a belső kritikusom. – Anyád szavaival élve: csak sajnáltatod magad, amit szépen leplezni próbálsz, de én átlátok rajtad. Nekem nem tudsz hazudni, hiszen én [a napló] te vagyok. Gondolataid könyvtára, a lelkiismereted. Engem nem versz át!
Csak sír a szád az önállóság, a szerelem, az önmegvalósítás után, de nem teszel semmit. Sodor a folyó a szakadék felé, te pedig lusta vagy árral szemben úszni. Nem is tudom, melyik a szánalmasabb: még mindig ott tartani, mint öt éve, vagy ezen rágódni. Mivel mindkettő igaz rád, így az egész úgy szánalmas, ahogy van – folytatom könyörtelenül.
Rakj rendet a fejedben és kezdj el cselekedni! Válj az igazi önmagaddá!
Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 02.
Kedves Éva 
Leave a reply!