Kedves Éva

Meguntam?

Ezt a kérdést a már említett fiúval kapcsolatban tettem fel magamnak a naplómban. A valóság azonban az volt, hogy nem untam meg, a fiú elégelte meg a játszmáimat és kezdte el egyre komolyabb vizekre evezni a csónakunkat. Nekem ez már nem tetszett, felelősséget kellett volna vállalnom, felvállalni önmagam, az érzéseimet, de itt volt a bökkenő: nem voltak érzéseim, a fiú iránt pedig pláne nem. Színt vallani? Na, még mit nem?! Szembenézni a tetteimmel? Ugyan, azt mégis ki csinálja? Konfrontálódni bármilyen szinten is? Abból otthon is csak a baj van mindig. Mi volt tehát a megoldás? Az elhidegülés bevált, tuti recept, az apám is mindig kisétált a számára kellemetlen helyzetekből, szóval volt kitől tanulnom.

Magányos óráimban (inkább napjaimban, ugyanis volt egy pár) az internet és az ezoterikus weboldalak hajnalán különböző jóslásokkal és tesztek kitöltésével ütöttem el az időmet. Minden számomra elképzelhető eszközt megragadtam, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, legyen az az asztrológia, tarot kártya, tenyérjóslás, grafológia, számmisztika, mindegy, csak könnyen és ingyen elérhető legyen. A bejegyzés eleje egy teszt eredményét boncolgatja:

Erkölcs, szex, IQ, szerelem, ego. Ez a tudatalattim sorrendje. Elég paradox, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy önimádó bunkó vagyok [honnan jön ez a gondolat önmagamról?]. Felmerülhet a kérdés, hogy mi van, ha nem? Ha csak az szeretnék lenni, ha csak annak akarok látszani.

Szerelem az utolsó előtti? Lehetetlen, de mégis lehetséges. Olyan görcsösen kapaszkodok a szerelemhez hasonló bármilyen érzéshez, hogy néha már fáj. Ezek szerint, tudatos vagyok ebben is. Az IQ-n pedig sosem gondolkoztam igazán.

Szex? Tapasztalat nélkül, érintetlenül szinte hozzá sem tudok szólni.
Erkölcs. Annyiszor félredobtam már magamban ezt a szót, annyi mindent megcsináltam már pofátlanul, hogy nem is igazán értem, hogy lehet ez az első.

Pedig a fejemben ott van a helyes sorrend: találni valakit, akit szerethetsz, aki a társaddá válik. Megbízni benne feltétel nélkül. Szerelmesnek lenni. Kis idő elteltével kölcsönösen átadni egymást a gyönyörnek újra és újra. Megszokni a másikat, ismerni minden rezdülését. Boldognak lenni.

Aztán rongyosra rágni a ‘szeretlek’-et, veszekedni, észrevenni a hibáit és fájón kiszakítani magadból az együtt töltött időt, búcsút mondani a közös emlékeknek, egymásnak. Szenvedni. Sírni. Újra felépíteni magad, hogy legyen erőd mindezt megint átélni. Ez lenne a normális és lassan kezdem azt hinni, hogy én nem vagyok normális.

Ha félre tudnám dobni az erkölcseimet úgy igazából, [akkor] át tudnám lépni a saját határaimat.

Ma már tudom és látom, hogy nem az erkölcseim akadályoztak meg abban, hogy merjek élni, sokkal inkább a környezetem, a szorongásaim, amiket kaptam és cipeltem magammal, és persze a tanult tehetetlenségem.

Szeretném, ha a saját bolygómon a Szerelem, a Szex és az Erkölcs nevű országok uniót alapítanának és megszűnnének a határok.

Te is ott állsz a küszöbön, átléped-e? Ezt az egy kérdést a legjobb barátnőm írta a naplómba, aki sokkal tapasztaltabb volt nálam – minden téren. Úgy értékeltem, hogy megbízhatok benne, emellett csodásan írok és egy bizonyos fokú exhibicionizmus mindig is dolgozott bennem.

Kedves Én! Lám-lám, beléd rondítottak egy olyan mondattal, ami jelen pillanatban és állapotban nem is lehetne ettől igazabb és fájóbb. Megjelent itt valami, ami annak a bizonyos igazmondó tükörnek egy darabja. Könyörtelenül őszinte. Talán azért ennyire nyers a hatás, mert csak egy mondat, hét szó az, ami már oldalak óta megfesti magát a lapjaidra. Miért vagy ennyire bőbeszédű? Egy mondatban benne lehet a világ, benne lehetsz te!

Nem akarom az értékes gondolataimat veszni hagyni – vallom be magamnak.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 03.