Borzasztóan kapcsolódtam a férfiakhoz – leginkább sehogy. Egyszerűen nem tudtam magamban helyretenni az apám által is képviselt ambivalenciát: egyszer azt éreztem, hogy bármi történjék is, ő itt van, megvéd, máskor pedig (elég sokszor) szembe kellett néznem azzal a csalódott érzéssel, hogy az egész csak egy illúzió volt. Valójában nincs itt, nem véd meg semmitől, mert apának nincs hozzá kedve. Nincs kedve felelősséget vállalni, nincs kedve felnőni, nincs kedve apának lenni.
Nem csoda hát, hogy ezt tettem én is az ellenkező nemmel: haverkodtam, kedves voltam, divatos kifejezéssel élve én voltam a “pick me girl”. Azonban ha valaki komolyan vett (ezt ugyanis nem volt szabad a másik nemnek, csak én erről nem szóltam nekik), azonnal kiléptem a szituációból, mert az már nem volt kényelmes. Sőt, egyenesen ijesztő volt, képes voltam értetlenül állni az események előtt: ezt tényleg én okoztam?
Annak érdekében, hogy ne kelljen kényelmetlen helyzeteket átélnem és ne kelljen újabb és újabb érzelmeket megtanulnom értelmezni és kezelni, úgy intéztem a dolgaimat, hogy egyáltalán ne is kerüljek “bonyolult” helyzetekbe. A fejemben élő fantáziaképeket sokkal könnyebb volt irányítani, mint hús-vér embereket, akik önálló lényként élnek a világban.
Természetesen minden ellenkező nemű ember kedvességét képes voltam rosszul lefordítani magamban és szinte azonnal platonikus érzelmeket kezdtem el táplálni irántuk a lehető legnagyobb titokban.
Jézusom, egy beteg állat vagy! TANÁR! Miért keresed már megint a plátói szerelmet? – kérdezem magamtól.
Mert az mindig tökéletes. – érkezik a válasz.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 04.
Kedves Éva 
Leave a reply!