Kedves Éva

Húszévesen végül elkezdtem az egyetemet, ezt láttam akkor az egyetlen útnak, hogy kitörjek otthonról. Az egyetem elejétől kezdve rendszeres harcaim voltak az anyámmal, aki minden egyes alkalommal személyes sértésként élte meg, ha egy-egy hétvégét inkább a kollégiumban töltöttem és nem mentem haza – hozzá.

A középiskola alatt is minden egyes nap kötelező élménybeszámolót kellett tartanom a napomról abban a pillanatban, hogy hazaértem. Nem volt megérkezés, nem volt idő, hogy ülepedjenek az aznap történtek, egyből be kellett ülni a szobába és mesélni. Persze ez nem mindig volt teher, de olyan jó lett volna néha, ha engedi, hogy megnyugodjak otthon egy-egy nehezebb nap után – úgyis elmeséltem volna magamtól is a napomat.

Az anyám önmagához láncoló csápjai polipszerűen tekeredtek körém a távolból is, egyszerűen nem hagyta – valószínűleg nem tudta, hogyan kell – , hogy saját életem legyen – még az egyetemen sem. Nem is nagyon találtam egyensúlyra abban, hogy mit mesélhetek el és mi az, ami tényleg csak az enyém az életemből. Ezt korábban nem tanultam meg, otthon ugyanis nem volt olyan, hogy magánszféra. Nem volt csukott szobaajtó, ha mégis becsuktam, nem volt kopogás az ajtón; nem volt saját szekrényem, a szobámban lévő akasztós szekrényben mindenkinek voltak ruhái.

Sokat küzdöttem, könyörögtem, hogy ne nálam legyen tárolva a vasalódeszka, vagy kopogjon, ha bejön, de süket fülekre találtam. Így hát az egyetem alatt nagyon szerettem volna saját szekrényt, saját polcokat, saját életet és amikor azt éreztette velem, hogy emiatt szégyellnem kell magam otthon, hát veszekedtem.

Az egyik legtöbbet fejemhez vágott mondat az volt, hogy én a könnyebb életet választottam így, hogy egyetemre mentem és eljöttem otthonról. Ez azonban nem volt igaz. Ha a könnyebb életet választottam volna, akkor otthon maradok és nem küzdök az örökölt sorsom ellen: depressziós és pánikbeteg lennék talán a mai napig.

Nagyon érdekesnek találom, hogy már korábban is írtam erről a naplómban, igaz, valamilyen vizsga kapcsán, amin a bejegyzés szerint csaltam:

Első kézből szeretnék gratulálni, hogy átélheted, milyen az, amikor valaki először átmegy egy vizsgán! Igaz, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült, de kit érdekel? A lényeg, hogy megvan.

De puskáztam! – szólalok fel.

Csend legyen! – válaszolom. – Legalább most már azt is tudsz.

Komolyan mondom, mintha két apró figura ülne a vállaimon. Az egyiken egy ördögfigura üvöltözik a bal fülembe, hogy gyerünk, csináld. A jobb vállamon pedig egy megszeppent angyalka suttogja, hogy nem helyes.

Az egyszerűbb vagy a nehezebb utat válasszam a céljaim eléréséhez? Az egyszerűbb út rövidebb. A nehezebb viszont eredményesebb hosszútávon. Nagy a dilemma. Szeretném, hogy se az angyalom, se az ördögöm ne hízzon el, legyenek egy súlyban, hogy a mérleg ne billenjen ki az egyensúlyból.

Hallod, ördög! Fogyjál le!

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 04.