Kedves Éva

A következő naplóbejegyzésben kifejezetten erősen érződik az akkoriban bennem dolgozó kognitív disszonancia. Rettenetesen gátlásos voltam és szorongtam, például bizonyos társaságokban, ahol igazán meg akartam felelni és ahova igazán tartozni akartam, nem mertem megszólalni, nehogy kinevessenek. Folyamatosan becsméreltem, amit a tükörben láttam; minden fürdés előtt méregettem a combomat, a hasamat, próbáltam oldalról megnézni, mekkora az orrom, miért ilyen nagy, miért ilyen sötét a tekintetem, miért van kreol bőröm, striás a fenekem, hatalmas a hasam, miért érnek össze a combjaim.

Annyira utáltam, amit láttam, hogy szent meggyőződésem volt, hogy nekem ezért nincsen senkim, ezért nem tetszem azoknak a fiúknak, akik nekem; mégis kinek tetszene ez a test?

Közben nagyon is társasági ember voltam hatalmas igénnyel arra, hogy az élet szerves része legyek, ne pedig csak elmenjenek mellettem a napok, majd pedig az évek. Igazi fiatal akartam lenni, gondtalan, életigenlő, aki kíváncsi, felfedez, magába szippantja a világot és közben vissza is adja a kapott energiát. Valójában tényleg ilyen voltam, de a falak, amiket felhúztam, a belső bástyák, amik nem tartottak meg, a hiedelmek, amik nem voltak valósak egyszerűen nem engedték, hogy önmagam lehessek és hogy önazonossá váljak.

Így írtam erről: “Tudod, mi a te bajod, Miss Akárki-is-vagy? Hogy gyáva vagy. Nincs benned kurázsi. Félsz felszegett fejjel kijelenteni: oké, ilyen az élet. Az emberek szerelmesek lesznek. Egymáshoz tartoznak, mert ez az egyetlen esély az igazi boldogságra. Te szabadnak, vadócnak tartod magad és attól rettegsz, hogy valaki ketrecbe zár. Nos, te máris a magad építette ketrecben vagy és az veled van, bárhova mész. Mert mindegy, merre futsz, végül mindig önmagadba ütközöl.”

A fentieket most olvastam egy blogon, és hogy őszinte legyek, hiszen megígértetted velem [a napló], hogy az leszek, kibaszottul igaz rám.

Egy napló tényleg arra van kitalálva, hogy az ember magányosan szenvedhessen? Titokban mártírkodni a legédesebb szenvedés, talán még élvezzük is. Biztos, hogy szeretjük magunkat, amikor mélyponton vagyunk. Olyankor születnek a legszebb versek, olyankor leszünk a legnagyobb filozófusok. Olyankor különlegesnek érezzük magunkat és ki ne akarna különleges lenni? Bár én nevetve is az vagyok!

Ez az! Erre az önbizalomra lenne szükség mindig! Töröld ki az agyadból, hogy vannak hiányosságaid, azok ugyanis mindenkinek vannak. Miért van az, hogy mások ezt elfelejtik, amikor együtt vannak valakivel? Miért tudnak mások csak a pillanatnak élni? Miért tudják mások elfelejteni a saját és a másik hibáit és önfeledten kiélvezni minden egyes másodpercet? Miért tudják kikapcsolni a gondolataikat és boldogan belenézni a Napba? És te miért nem?

Hagyd abba! Fejezd be, maradj csendben! Ne kérdezz ennyit tőlem állandóan! – szólok rá önmagamra.

Te kérdezted. Te kattogsz. – válaszolok.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 05.