Kedves Éva

Érettségi után egyetem híján elkezdtem egy technikumi képzést, ami nem is állhatott volna távolabb tőlem, úgyhogy egy év után ott is hagytam. Az osztályba szinte csak fiúk jártak, ehhez hozzá voltam szokva, a középiskolai osztályomban is jelentős többségben képviseltette magát a másik nem.

Milyen furcsa, hogy ennyi fiú vett körül, a testvérem, a barátaim, az osztálytársaim, mégsem ismertem őket, a működésüket, a motivációikat. A végtelenségig tudnám ezt fejtegetni, hogy miért volt ez, ez egy eléggé központi téma volt az életemben igencsak sokáig. Csak a húszas éveim végén tanultam meg felismerni, mi az, amit én szeretnék, amire én vágyok. Ebből következik, hogy legtöbbször későn vettem észre, ha olyasvalaki közeledett felém, aki nekem is tetszett és sokszor bántam utólag, ha olyasvalakit utasítottam el, aki bár nem igazán volt a vágyaimnak megfelelő, de legalább kellettem neki.

És persze továbbra is rosszul kódoltam le mindenféle közeledést, ahogy az lentebb is olvasható. Az egyik osztálytársam nyíltan kifejezte, hogy kedvel engem, kedves volt, nagyon-nagyon vicces és tájékozott (és persze egyáltalán nem tetszett külsőleg).

Félek attól, hogy a végén majd az egyikünk komolyan elgondokozik azon, milyen lenne együtt. Nyilván nem véletlen mondják ennyien, hogy biztos van közöttünk valami.

Teljesen mindegy, hogy melyikünk kezd el érezni valamit a másik iránt. Ha ő, akkor nekem rohadt kellemetlen lesz megmondani, hogy csak barát. Ha pedig én, akkor – ahogy magamat ismerem – nagyon fogok szenvedni. Ha mind a ketten, akkor is tuti, hogy megint megijedek majd és később jövök csak rá, hogy megint elcsesztem. Vagy nem. Az lenne a legjobb, ha többet nem rontanám ezt el.

Végül pedig, ha egyikünk sem, akkor marad a mostani állapot, amit én kifejezetten élvezek.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 07.