Kedves Éva

A mai bejegyzés két részből áll: az első részben a párkapcsolati, kötődési problémáimról értekezek, a második részben az akkori legjobb barátnőmmel kapcsolatos dilemmáimat fejtegetem.

Nagyon izgalmasnak találom, hogy a körülményeim ellenére voltak már akkor is olyan gondolataim, amik felvillantották a remény szikráit, hogy képes vagyok egy egészséges működésre. Nem tudom, honnan jöttek ezek a gondolatok, kitől származnak, hallottam-e esetleg valakitől, vagy teljes egészében bennem születtek meg, mindenesetre lenyűgözőnek tartom, hogy kvázi a semmiből elkezdtem látni az életemben jelenlévő mintákat.

Segítség nélkül persze nem voltam képes megváltoztatni ezeket, akkoriban viszont még semmit sem tudtam a sémákról, a játszmákról, a terápiás folyamatokról és a belső árnyékmunka jelentőségéről.

Ennek ellenére a következő bejegyzés (is) olyan, mint a sötét fellegeken áttörő fénycsóvák, egy szebb idő hírnökei (elnézést a pátoszos kifejezésért, egyszerűen magával ragad ennek a tizenkilenc éves lánynak az elméje):

Pár nappal ezelőtt megkérdeztem magamtól, hogy meguntam-e. A válasz nem igazán egyértelmű, ugyanis mint embert, mint barátot nem untam meg. Nagyon kedvelem, hiányzik is, de mint érzelmi függeléket, szeretetpótlót, teljes mértékben elég volt.

Nincs arra szükségem, hogy egymást vigasztalgassuk, amikor valamelyikünk a padlón van. Ez csak egy illúzió, egy játék, egy nagyon bugyuta játék. Egymást hülyíteni, egymással játszani, nem kérem, köszönöm. Pedig most aztán apait-anyait beleadhatnánk, hogy nincs neki barátnője.

Nem akarok megint csak a szerelembe beleszeretni, nem akarom csak az érzést szeretni. Szerelmes akarok lenni valakibe, nem pedig valamibe. Márpedig belé nem tudok szeretni, csak a vele töltött időbe, abba, amit akkor érzek, amikor vele vagyok. De ő maga nem érdekel, csak az, amit belőlem vált ki, ha együtt vagyunk. Értelmes ez?

Nehezen kötődtem másokhoz, ha kötődtem, akkor viszont nehezen engedtem el az embereket. Az akkori legjobb barátnőm majdnem tíz éve volt az életem része, ránézésre ég és föld voltunk, mégis nagyon vonzódtam hozzá, szerettem volna olyan gondtalan lenni, mint ő.

Igazából nem gondtalan volt, hanem nem is tudom… felelőtlen? Nem biztos, hogy ez a jó szó rá, az viszont biztos, hogy jelentősen kevesebb gátlással küzdött, ha voltak neki egyáltalán gátlásai. Szép volt, csinos, népszerű, és hozzám képest sokkal-sokkal tapasztaltabb. Akivel pedig nem állt szóba, annak megvolt róla a véleménye. Szerencséjére én az ostobaságig lojális voltam (és nagyon rosszul kötődtem). Azt hittem, az ő fénye majd engem is megvilágít, viszont most már látom, hogy csak elvette a színeimet, hogy fényesebben ragyogjon.

Megbízhatatlan? Pletykás? Talán. Biztosan az azzal, akivel az akar lenni. Úgy érzem, tettem már le elé annyit az asztalra, hogy engem tiszteletben tartson. Az agyam legmélyebb bugyraiból előtörő gondolataimat is ismeri, hiszen megmutattalak neki téged [a naplót], megmutattam neki magam.

Lehet, hogy hibát követek el ezzel, de nem tudom elviselni a gondolatot, hogy senki sem ismeri a gondolataimat, az írásaimat önmagamon kívül. Magamutogató vagyok ilyen téren. Utálom, ha elnyomnak, ha nem vesznek észre, ha nem dícsérnek, ha szürkének érzem magam. Sajnálom.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 09.