Kedves Éva

Az ingatag lábakon álló önbizalmam egy másodperc alatt vált hamuvá, amint negatív kritika érte a házam táját. Nem meglepő, a családtagjaim is így működtek: az önértékelés valójában mások értékelése volt, az önbizalom valójában nem létezett, csak egy díszlet volt, amit a legapróbb hűvös fuvallat képes volt elfújni. Emiatt az önbecsülés, mint olyan, ismeretlen fogalom volt, mindenki megengedte a felette állónak, hogy megalázza, eltiporja, figyelmen kívül hagyja az igényeit, szükségleteit, aminek a fájdalmát aztán szépen ráhányta az alatta lévőre. És mint már említettem korábban, a családban az idősebbnek mindig hatalma volt a fiatalabb felett.

A dédimama gonosz asszony volt. Sokat nem tudok a nagymama és az ő kapcsolatáról, de azt igen, hogy a demens, Alzheimer-kórral átszőtt utolsó éveiben a nagymamám gondozta, pelenkázta, majd halála pillanatában a dédimama a zokogó nagymamám karjaiban feküdt és utolsó erejével felpofozta a saját lányát, azt, aki tizenévekig ápolta és az egyetlent a három lánya közül, aki igazán megsiratta.

Az anyám és a nagymamám kapcsolatát többször érintettem már. A későbbi pszichológusom (akit úgy hívnak, Éva) mesélt egyszer a pszichológia által megkülönböztetett családmodellekről, amelyek közül az én családom a cirkuszoló család – elnézést, ha nem ez a helyes terminus technicus. Egy ilyen családban mindig van porondmester és a társulat, ami csettintésre kezdi a műsort. Nem nehéz kitalálni, hogy nálunk a nagymamám a porondmester, aki ha unatkozik, megforgatja az egész családot. Az anyámnál alkalmasabb embert pedig keresve se találna arra, hogy érzelmileg zsaroljon valakit.

Az anyámnak emiatt nincs önbecsülése és rettenetesen kevés önbizalommal rendelkezik. Másként nem ment volna hozzá egy őt irányító, felelősségvállalásra képtelen emberhez – az apámhoz – és nem viselte volna el a negyvenes évei végéig a porondmester anyja zsarnokoskodását.

A generációs traumát úgy adta tovább nekem és a testvéremnek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: esélyem nem volt megfelelő önbizalmat, önbecsülést és helyes önértékelést elsajátítani – generációk óta nem volt kitől ugyanis.

A következő naplóbejegyzés hibátlanul mutatja ezt be:

Hát ez aztán baromira fájt. Szóval ez a véleményük rólam: “hogy néz ki?!”; “még egy rendes pasija sem volt!”. Valahol legbelül gondoltam, vagy éreztem vagy mit tudom én, mi volt bennem. Akkor is nagyon rosszul esett ezt az apró, véletlen elejtett félmondatot hallani. Annak viszont örülök, hogy vannak olyanok, akik ezt leszarják.

Az nem esett rosszul, hogy érdekkapcsolat, érdekbarátság vagyok másnak, hiszen az elején én is így álltam hozzá. Mára már biztos, hogy ez mindkettőnkben megváltozott, egyébként tuti nem hívna el hozzájuk.

Basszus, nem tudok leszakadni a témáról. Folyamatosan ez az egy mondat ismétlődik az agyamban. Újra és újra meghallgatom magamban.

Nagyszerű. Megint a béka segge alá csúszott az önbizalmam és az egóm. Hála az égnek, hogy el tudom takarni az érzéseimet. Csak az látja, hogy baj van, aki igazán ismer és a szemeimen keresztül belelát a lelkembe.

Csesszem már meg! Legszívesebben bőgnék.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 10.