Kedves Éva

Őszinte leszek: nagyon nehezen fogtam hozzá, hogy megírjam ezt a bejegyzést.

Az apám alkoholista volt, amióta és ameddig csak ismertem. Kisgyerekként volt, hogy rajtakaptam zugivászaton, akkor rám szólt, hogy menjek már el onnan és játszak máshol. A kocsmában paradicsomlevet kért magának, amikor meg akartam kóstolni, mivel nem értettem, hogy lehet szeretni a paradicsomlevet, azt mondta, ez felnőtt ital. Persze nem tudtam, hogy valójában Bloody Mary-t rendelt.

Kilenc voltam, mikor elváltak az anyámmal, akivel tizenkét évig alkottak egy párt és akit tizenkét évig használt boxzsáknak. Mármint tényleg. Számtalanszor láttam, ahogy megveri az anyámat egy-egy veszekedés lezárásaként. Mindig ez volt a menetrend: az apám berúgott, az anyám balhézott, majd a végén a verekedés lezárta az ordibálást, az anyám sírt, az apám békült. Én pedig csendben meghúztam magam valamelyik sarokban, vagy az öcsémet igyekeztem megnyugtatni, aki annyira sírt, hogy a végén fulladozni kezdett az asztmája miatt.

A válást követően az apám havonta egy hétvégét töltött el velünk. Az elején az anyám haza engedte a családi fészekbe, majd miután elege volt, hogy ugyanaz történik ilyenkor, mint régen, vidéki motelekbe száműzött minket. Megszűnt a kontroll; az apám képes volt mellettünk annyira berúgni, hogy összepisilte magát álmában. Volt, hogy éjszaka elszöktettem magam és az öcsémet haza, mert nem bírtam tovább maradni. Ekkor tizennégy és tíz évesek voltunk.

Aztán már arra is lusta volt, hogy vidékre utazzon hozzánk, ezért mi járkáltunk hozzá a fővárosba. Persze ez izgalmas volt, eszembe sem jutott, hogy a saját kényelméről szólt a dolog. A részegség folytatódott, rengetegszer könyörögtem neki, hogy legalább akkor fogja vissza magát, amikor velünk van – egyetlen hétvégére a hónapban. Mindig megígérte, hogy változtat, de nem változott soha semmi. Aztán feladtam, elegem lett, egyre ritkábban jártam hozzá, majd szinte már soha. Az öcsém továbbra is kitartóan látogatta őt Budapesten, néhanapján én is csatlakoztam hozzá. Így írtam erről:

Pénteken megyek Pestre apához. Nem tudom, hogy mennyire vagyok felkészülve arra, hogy lássam őt. Több, mint fél éve nem láttam, a hangját is csak ritkán hallom. Főleg azért lesz nehéz, mert már éreztem azt, hogy meghalt számomra. Pontosan ebben az időszakban éreztem azt, hogy cserben hagyott, lemondott rólam, elhagyott, eldobott magától. Pedig már tíz éve nem is élünk együtt, megszoktam már, hogy nincs velem mindig és hálát adtam az égnek, hogy ennek ellenére jó a kapcsolatunk.

Tavaly decemberben azonban megtört bennem valami. Mintha teljesen kinyílt volna a szemem vagy nem is tudom. Megelégeltem, hogy annak ellenére, hogy a lánya vagyok nem ismer és talán azt hiszi, hogy nekem bármit mondhat, velem bármit megtehet, nekem nincsenek érzelmeim. Sokat tűrtem, sok mindent elnéztem és megbocsájtottam, de tavaly elegem lett.

Azt még elnéztem, hogy elfelejti a tizennyolcadik születésnapomat, előtte a névnapomat, de hogy nem jött el a szalagavatómra, hogy karácsonykor rám se csörgött, hogy szilveszterkor még egy “B.Ú.É.K.” sms-t sem írt, hogy nem érdekelte, hogy élem meg az érettségit, hogy megint elfelejti a névnapom és közben mindig mindenért én vagyok a hibás, na az már sok volt.

Azt reméltem, ha egy kicsit megijed, hogy végleg elveszti az egyetlen lányát, majd belátja, hogy ő cseszte el. Egy apró, reményteli pillanatig így is látszott (kb. 2 napig), de újra nem sikerült kellemesen csalódnom benne.

Félek. Nagyon félek, mi lesz, ha meglátom. Megölelem, nyomok az arcára egy puszit, mint régen? Hideg, közömbös és bunkó leszek, mint mostanában, ezzel takarva, hogy mennyire szenvedek és mennyire fáj? Vagy megölelem, majd sírva fakadok? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy mocskosul hiányzik.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 11.