Kedves Éva

Az év végi elcsendesedést követően ismét a kezembe vettem a régi naplómat, melyben a következő bejegyzés az életem egyik első nagy pofonját részletezi.

Mint ahogyan sokan, én is hajlamos voltam (vagyok?) mások és az élet idealizálására, ez az idealizálás pedig rendszeresen hagyott cserben. Sokszor gondoltam, hogy az emberek valamilyenek amiatt, hogy milyen szakmájuk van, milyen végzettségük, hány évesek, hol dolgoznak, honnan jönnek, vagy csak amiatt, ahogyan kinéznek. Ez a fajta külsőségek alapján való ítélkezés mindannyiunkban ott van, igencsak nehéz ezt elengedni.

Közben azt is gondoltam, hogy az én köreimet nem zavarhatja senki és semmi, az én buborékom, amiben létezni szeretnék, sosem pukkanhat ki.

Persze az élet majdnem minden területen rám cáfolt, a szüleim, az ismeretlen emberek, a sztereotípiák, a címkék a legtöbbször hazudtak és hazudnak. Gondolom, nem mondok újat, de nem az számít, amit mutatunk, hanem ami bent van és néha-néha felsejlik a felszín alatt.

Az akkori legjobb barátnőmmel közös tetoválást készíttettünk, miután elmúltunk tizennyolc évesek. Egy másik lány (aki jó pár évvel idősebb volt nálunk) annyira csodálta a barátnőmet, hogy mikor kislánya született, róla nevezte el. Mindezek előtt azonban lemásolta a közös tetoválásunkat. Mondanom sem kell, a családomtól is fontosabbnak éreztem néha a baráti kötelékeket, ahol nem bántottak, önmagam lehettem és nem történtek rossz dolgok, így extrém módon érintett rosszul a felfedezés.

Szóval: nekem jelent valamit, igenis jelentése van. Számomra fontos, nekem egy fordulópont, szimbólum. Ugyanúgy, ahogy neki is, hiszen együtt voltunk, együtt éltük át, tulajdonképpen közös jelentése van. Egy köztünk lévő kapocs, ami megtörhetetlen, megszakíthatatlan, még ha át is csesztük egymást egy párszor. Akkor is mindig megtaláltuk egymást.

Nem találkoztam még két olyan emberrel, akik ennyire egy hullámhosszon lennének, mint mi, a mosolyszünetek és ellentéteink ellenére is. És most jött egy személy, aki ezt az “idilli” képet elrondítja azzal, hogy ő is megcsinálja ugyanazt, ami nekünk van, ugyanoda, ahol neki van.

Amikor megláttam, azt hittem, felforr az összes agyvizem, remegtem és fél óráig legalább egy értelmes mondat se jött ki a számon. Csak cigiztem, fújtattam és folyamatosan túrtam a hajam hátat fordítva a pultnak, ezzel is kifejezve azt az érzést, ami bennem kavargott: döbbenetet, mérget, csalódottságot, haragot. Émelyegtem és legszívesebben felpofoztam volna, kivert a víz, totálisan szétcsúsztam.

Talán így tudnám jellemezni azt a fél órát, amíg egy légtérben tartózkodtam azzal az egyéniség nélküli nővel. Most már persze ezeket nem érzem, csak… szomorú vagyok? Nem tudom, talán letört. A lényeg, hogy ezzel kapcsolatban semmi pozitívat nem érzek.

Most pedig itt ülök apa egyetlen szobájában a kihúzható kanapén, ahol egy pöszölős pokrócban fogok aludni. Valami Tom Jones film megy a három csatorna közül az egyiken még a ’90-es évekből. Az érzés ugyanaz, mint régen, annyi különbséggel, hogy baromira nincs kedvem beszélgetni most.

Neki volt igaza, illetve nem csak neki, nekem is. Mikor megláttam, mosolyogtam, de abban a pillanatban, amikor leszálltam a vonatról legszívesebben sírtam volna. Rámosolyogtam és megöleltem, de puszit nem adtam neki. Azóta pedig közömbös és csendes vagyok.

Hiányzott, hogy lássam, de örülük, hogy csak egy estét töltök itt (egy időben, hogy megóvjam magam egy teljes hétvégés szenvedéstől az apámmal, egy éjszakát a keresztanyámnál, vagyis anyám hugánál töltöttem el, aki szintén a fővárosban élt). Ennek ellenére becsülöm benne, hogy nincs berúgva.

Nem merem neki elmondani, hogy cigizek!

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 14.