Félelmetes, hogy a szorongás mit tud okozni egy ember életében, hogy mennyi mindenben, mennyire hétköznapi dolgokban meg tud akadályozni. Én például nem szerettem egyedül sétálni sehova sem, mert azon járt az agyam, hogy minden lépésnél megremegnek a pofazacskóim, ami megerősítette a kövérség-tudatomat. Emiatt nem futottam, így a sportokban sem jeleskedtem, mert nem mertem mások előtt futni, a pofazacskók ugyanis olyankor nagyon remegnek!
Gátlásos voltam biciklizés közben, mindenki alá akartam rendelni magam a közlekedésben, így viszont nem lehet balra kanyarodni egy olyan úton, ahol nincs balra kanyarodó sáv – pláne bringával! El lehet képzelni, hogy az autóvezetés micsoda stresszt okozott (és okoz is néha még ma is) az életemben.
Visszaküldeni egy ételt, ami valami miatt nem ízlik az étteremben? Szóvá tenni, ha valaki elém áll a sorban? Rászólni az ülésemet rugdosó gyerek anyjára, vagy arra, aki egyszerűen zavarja a komfortomat? Ezek azok, amik még mindig visszahozzák azt az érzést, hogy én egy senki vagyok, miért szólnék bármiért is?
Nem volt ez másként tinidzserként sem, ráadásul, amikor apához mentünk, én vigyáztam a testvéremre, nekem kellett észben tartani, mikor szállunk le a vonatról, az állomáson meg kellett találni apát (mi van akkor, ha nem lesz ott a peronon?) és persze sorolhatnám, hogy mennyi mindent lehet el-gondolat-hipochonderkedni. Ez ugyanis már nem szimpla túlgondolás, attól sokkal súlyosabb: ez félelem a létezéstől.
Érdekes dolgot vettem magamon észre, amíg a fővárosban voltam, ami nem csak, hogy érdekes, de nagyon jó is, úgy érzem.
Régen, amikor egy a szülővárosomtól nagyobb városban voltam, kellemetlenül éreztem magam, pláne, ha velem egyidős emberek tartózkodtak a közelemben. Nem éreztem magam jól a bőrömben, rondának, piszkosnak, idegennek, kisvárosinak láttam magam. Gyűlöltem nyilvános helyekre menni, emberek közé, összerándult a gyomrom, ha elment mellettem egy srác, pláne, ha jól is nézett ki – méghozzá nagyon.
Mostanra sok dolog megváltozott, erősnek érzem magam, mindenem elfogadtam olyannak, amilyen. Talán kijelenthetem, hogy kezdem jól érezni magam a bőrömben.
Ahogy a pesti utcákon sétálgattam, nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, milyennek látnak, nem számított, mások milyenek, jól éreztem magam Otthon éreztem magam.
Apa pedig megint hozta a formáját. Én az apámat akarom, nem pedig ezt az embert. Őt nem szeretem, nem ismerem, egy idegen.
Azt az embert akarom visszakapni, aki a nyakába vett, ha elfáradtam, aki babaházat épített és kakaót főzött nekem, akiben megbíztam, aki letörölte a könnyeim, majd megölelt és adott egy puszit a homlokomra, aki megtanított fürdeni, aki mellett igazi kislánynak éreztem magam, aki előtt mertem gyenge lenni, akire felnéztem és tiszteltem a tudása miatt.
Ő már sosem jön vissza.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 16.
Kedves Éva 
Leave a reply!