A baráti kapcsolataim nagyon fontosak voltak számomra, leginkább azért, mert a biztonságos teret jelentették, ahol önmagam lehettem úgy, hogy nem bántanak érte. Természetesen ezekben a kapcsolatokban is hoztam a tanult mintáimat, így azt gondoltam, akkor tudom ezeket a kapcsolatokat megtartani, ha teljesen a másikhoz idomulok. Ezt tanultam meg, így voltam kondicionálva, hozzá voltam szokva, hogy más ember kényelme a fontos, az enyém az utolsó helyen van.
Nem tanultam meg, hogyan adjam mások tudtára, hogy mire vágyok, egyáltalán van-e valami, amire én vágyok és nem mások beszélik belém, hogy valamilyen vágy a sajátom. Ennek ellenére elvártam, hogy – ha már a családomban magasról tettek az igényeimre – a barátaim azután a sok áldozat után, amit hoztam értük, áldozatokat hozzanak értem.
A probléma ott volt, hogy a barátaim nem tudták, hogy milyen elvárásaim vannak, hogy mire lenne szükségem egy emberi kapcsolódásban, hiszen nem beszéltem róla. Egyrészt nem tudtam, hogyan kell, másrészt ezt láttam otthon. Az anyám és a nagymamám is azt várta, hogy magamtól tudjam, mik az elvárásaik. “Nem igaz, hogy nem látod, hogy fel kellene söpörni!“, “Olyan jól esne, ha helyettem csinálnád meg, miért nem tudod ezt magadtól?“.
Emellett persze csak akkor voltam megdícsérve, ha valamit jól csináltam, ha nem jelentettem gondot. Jól tanultam, jól viselkedtem és szeretve voltam érte. Véletlenül benyeltem egy hármast? Konfliktusom van valakivel, akivel a korom és a társadalmi helyzetem miatt én nem tudok konfrontálódni? Jézus, mit képezelek magamról, hogy dolog van velem?!
Ezek a bűntudatkeltő mondatok semmi másra nem voltak alkalmasak azon túl, hogy az ember ramatyul érezte magát tőlük és önmagában kereste a hibát, hogy miért nem tud megfelelni másoknak.
Valóban az én hibám volt mindez tinédzserként? Valóban látnom és tudnom kellett volna, hogy mit szeretne a másik tőlem, anélkül, hogy kimondaná? És valóban jogos volt a barátaim felé mutatott elvárásom, hogy minimum ugyanazt az áldozatot meghozzák, amiket én? Tényleg minden kapcsolatomban tojáshéjakon kell járnom?
Természetesen nem: senkinek sem kötelessége, hogy megtanuljon gondolatot olvasni. Senkinek sem kell az erején felül teljesíteni azért, hogy megtartson emberi kapcsolatokat. És senkinek sem lenne szabad szándékosan mártírrá válni. Nem volt ez fair az én részemről sem.
A másik problémám az alkoholfogyasztással volt. A bulik alkalmával sikerült kiszakadni a mindennapokból, részegen nem sajnáltam magam, nem az voltam, aki otthon, hanem az, aki előtt ott az élet, enyém volt a világ! Nem volt rajtam fék, szinte minden alkalommal képszakadásig ittam magam.
A lentebb olvasható bejegyzésben mindez benne van: önmagam alárendelése a másiknak, a mártírkodásom, hogy mi az, hogy nem tudja valaki magától, szavak nélkül, hogy mire van szükségem, hogy egyébként engem nem kell tutujgatni, nehogy gondot jelentsek, de amúgy meg kapja be mindenki, aki nem velem foglalkozik. Semmi sem volt jó, mivel azt sem tudtam, mi lenne nekem a jó.
Természetesen mindig mindent megbocsátottam:
Hogy is kezdjem el leírni. Olyan ingadozó vagyok vele kapcsolatban. Néha úgy érzem, ő az az igazi, jóban-rosszban barát, aki mindig mellettem van, akivel kölcsönösen védjük egymást, akivel vigyázunk egymásra. Rengeteget változott az utóbbi időben pozitív irányba, ezt aláírom. És részben igaz is, hogy számíthatok rá, stb. De most, hogy én – enyhén szólva – túlságosan is felöntöttem a garatra és (utálom, ha segítségre szorulók vagy istápolni kell) ténylegesen szükségem lett volna arra, hogy ott üljön mellettem akkor is, ha az alkoholtól eltorzult hangon üvöltöttem volna vele, hogy induljon vissza és ünnepeljen, hiszen születésnapja van.
Ott volt velem, de nem végig. A saját önös érdekei vezérelzék, hogy a jól-érzem-magam-ösvényen maradjon. Ez nem baj, egyáltalán nem, de én, a saját szalagavatóm után az ő érdekeit helyeztem előtérbe az enyéim helyett. Legyek őszinte? A lelkem mélyén tőle is ezt vártam.
Erre egyébként nem magamtól jöttem rá, mint általában. Naív és elnéző vagyok. [Egy másik barátom, az a fiú, akiről korábban már írtam] mondta másnap: “Oké, hogy nyáron mindig berúgtunk együtt, de mi vigyáztunk rád.”. Hát igen, ez az a bazi nagy különbség, amiért lelkiismeret-furdalásom van egy-két pénteken történt dolog miatt. Senkit sem akarok hibáztatni, ez most így alakult.
Istenem, ha egy kicsit is lenne ízlése [ennek a barátomnak], talán mindenem neki adnám. Vagy még akkor sem. Így pedig csak hullámzok és néha már nagyon rosszul vagyok.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 24.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!