Kedves Éva

Egy hónapot dolgoztam fel a tizenöt éves naplómból. Hosszú még az út, koránt sem ez a vége.

Érdekes, hogy valahogy felelősségteljesebbnek tűnök a nagy döntések meghozatalában, mint a szüleim voltak nagyjából ugyanennyi idősen. Őszintén nincs válaszom arra a kérdésre, hogy ez minek köszönhető; parentifikáció? Más generáció? Minden túlagyalása? Annyira talán nem is fontos, de az biztos, hogy a “puppy blues” nagyon erősen rám ült, miután kisállatom lett.

A nagymamám tanyáján élő fickótól hoztam el, ahova az egyik barátom vitt el autóval. A nagymamám körül mindig ilyen kétes alakok mozgolódtak: napszámosok, alkalmi munkások, a fele persze alkoholista, ha nem az összes. A nagypapám halálát követően is egy ilyen alak ette be magát a család életébe. Feri. Feri tizenhét évvel volt a nagymamámnál fialatabb, frissen elítélt (ittasan halálos autóbalesetet okozott), aki önmagát a kelleténél magasabb polcra helyezte, mint ahova valójában való volt.

Csótányoknak, élősködőknek hívott engem és az öcsémet, ha pedig éppen jókedve volt, megtanított sudokuzni. Aztán kamionozni kezdett, nyugalom ült a házra, kivéve azokon a heteken, amiket otthon töltött. Olyankor természetesen végig részeg volt.

Ahogy cseperedtem, egyre kevésbé akartam vele időt eltölteni; emlékszem, hogy nagyon zavart, hogy tizenhat évesen az ölébe ültetett, hogy “meglovagoljam”. Ezt a nagymamám végignézte és nem szólt egy szót sem.

Később Feri a kezeletlen cukorbetegsége miatt elvesztette az egyik lábát, elköltözött a nagymamámtól, egyszer pedig a fővárosban teljesen véletlenül ugyanarra a buszra szálltunk az Astorián. Amikor megláttam, a busz végébe menekültem, hogy véletlenül se kelljen köszönnöm neki. Aztán meghalt. Isten nyugosztalja.

Na, van macskám. Igaz, hogy nem a menhelyről és még kölyök, de az én macskám. Lelkiismeret-furdalásom volt, mikor elhoztam a tanyáról. Aki ott lakik, olyan kedvesen és emberségesen beszélt a macskámról, annak testvéréről és a kutyájáról, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben: tényleg kell nekem egy saját állat?

Később ez csak rosszabb lett. Komolyan fel vagyok készülve, hogy gondoskodjak valakiről? El tudom látni, szeretni fogom? Ugye nem unom meg?! Nem egy tárgy, egy élő, érző lény, akinek gondoskodásra, szeretetre, teljes ellátásra van szüksége. Olyan, mint egy kisgyerek, nevelni kell.

Ekkor pedig megszólalt egy hang a fejemben a kész válasszal, ami minden kérdésemet megválaszolta. Egyetlen szó: IGEN.

A társaság, akikhez tartoztam akkoriban, szinte csak fiúkból állt – említettem már, hogy fiúk uralta osztályba jártam. Kedveltem ezeket a srácokat, fontosak voltak nekem. A baráti kapcsolatok mindig kiemelt helyet foglaltak el a szívemben.

Komolyan hiányzik! Olyan nehezen lehet közel kerülni hozzá, olyan nehezen kedvel meg bárkit, olyan nehéz jóban lenni vele, nekem pedig sikerült és most elveszni láttam mindent.

Mindez csak rajtunk áll, most viszont újra megcsillant a múlt jövő idejű képe. Eszembe jutottak ma azok a nyári esték, mikor hárman hajnalig együtt virrasztottunk és [női magazinokban lévő] teszteket töltöttünk ki az újságból. Mikor heteken át festettünk [a barátaim festették ki a házunkat belülről], mikor hajnalban eljött beszélgetni miért-is-ne alapon. A hármunk között lévő barátság néha erősebbnek tűnt akárminél. Talán az is.

Én nagyon remélem, hogy igazam van.

Naplóbejegyzés ideje: 2011. október 30.

photo: pinterest