Mindennél jobban szerettem volna egy másik életet élni, egy másik valóságban létezni. Nagyon vonzottak a boszorkánytörténetek, a fantasy-k, minden olyan világ, ahol bármi megtörténhet. Manipulálható és befolyásolható voltam, pont, ahogy a családban mindenki.
Döbbenet, nem igaz? Erős nők voltak a felmenőim, legalábbis ezt a látszatot akarták kelteni: a nagymamám egy egész családot irányított, már a nagypapám halála előtt is ő hordta a nadrágot, ezt tanulta meg az anyjától, aki tulajdonképpen egyedül nevelte őt. A dédipapa elment a háborúba, a háborút követően az ország másik felében épített idegen embereknek idegen hidakat a számára idegen patakok és folyók fölé; a munkát csak ritkán hagyta ott, a nagymamám rendszeresen levelet írt neki, a levelekben mindig szót ejtett arról, mennyire hiányzik neki az édesapja.
Az anyám harminc évesen maradt egyedül két gyerekkel, mentális betegséggel, munka nélkül. Ebben a kilátástalan helyzetben próbálta megtenni a tőle telhetőt: fenntartani a családot, anyának lenni, apaképet formálni, nőnek lenni, barátnak lenni, a gyógyszerektől kábán újra megtalálni a harmincéves önmagát. Kívülről független, egyedülálló nő és édesanya, belülről kába és tehetetlen.
Az apám anyja, a messzi mamám, apám öt éves korában maradt egyedül öt gyermekkel a Hortobágyon 1969-ben. A továbbiakat az olvasó képzeletére bízom.
Ezeknek a nőknek azt tanították, hogy nőként egyedül nem lehetséges helyt állni a világban, a teljességhez férfira van szükség, aki megtart, aki pénzt keres, a nő dolga a háztartás és a gyereknevelés. A tanítások ellenére minden felmenő nőnek máshogy alakult az élete, mindannyian egyedül maradtak abban a világban, ahol nekik nem lehetne helyt állni. A valóságuk nem illeszkedett a fejükben élő képbe: kétségbeestek, majd megkeményedtek, miközben mindennél jobban vágytak a gyengédségre és arra, hogy az élet örömeit és terheit megoszthassák valakivel.
Aki éhes, mindent megeszik. A szeretet legapróbb, lesajnáló megnyilvánulásait is mérhetetlen nagyságokba emelték, nagyon könnyen irányíthatóvá és befolyásolhatóvá váltak. Ezt tanították meg nekem is.
Az anyám is kereste a válaszokat a megfogalmazhatatlan kérdéseire, a legkönnyebben pedig a spiritualitás volt elérhető a számára.
Nem tudom, hogy az, amit akkor éreztem, mi volt. Fogalmam se volt, hogy milyen érzés, és hogy az, amit tapasztaltam, az volt-e.
Akkor keltem fel és rögtön azzal fogadtak, hogy beszélgessünk szellemekkel, mivel – mint kiderült – anya barátnője médium vagy legalábbis valami hasonló. Megfogta az egyik kezem, a másikba adott egy tollat, anya pedig elém rakott egy papírt. Kérdeznem kellett valamit a szellemtől, aki ott volt velünk.
Kiderült, hogy állítólag a papa az, megkérdeztem, hogy hiányzunk-e neki, utána pedig leírtam, hogy “nagyon”. Hogy ez volt-e az igazi válasz? Nem tudom. De az biztos, hogy ezt követően sírva fakadtam.
Utána a dédimama szellemével beszélgettem. A legfurcsább az volt, hogy miután anya kimondta, mit kérdezzek, én már rögtön tudtam a választ, benne volt a fejemben.
Persze a fiúknak kiparodizálva meséltem el, tudom, hogy ők hogyan viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz. Én pedig annyira el akartam mesélni valakinek, hogy poént csináltam belőle. Pedig nem az. Ez tényleg a valóság volt. Képtelen vagyok szkeptikusan állni ezekhez a dolgokhoz. Nem tudom, hogy hiszek-e benne, de hogy vonzódom ezekhez az biztos. Az is lehet, hogy a sorozat, amit most nézek, hatással van rám.
De akkor is rá kell jönnöm, hogy ebben élek, bármennyire is realista vagyok.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. november 01.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!