A befolyásolhatóságom sokáig velem maradt, nem tudtam, kiben lehet megbízni és kiben nem, kinek hihetek és kinek nem. A családom sok keserűséget és balszerencsét magyarázott paranormális indokokkal, hogy átok ül a családon, hogy egy előző élet nyomorúságait hordozzuk, mert dolgunk van még vele és sorolhatnám.
Abban igazuk volt, hogy előző életek problémái ülnek rajtunk, transzgenerációs traumák súlyos csomagját cipeltük magunkkal. Ezek elmúlnak, ha dolgozunk rajtuk.
A szeretett könyveim mindig varázslatos világokba vittek el, boszorkányok, varázslók közé, így amikor megismerkedtem Bercivel, az akkor a harmincas évei közepén járó, informatikával foglalkozó, önmagát ezer éves léleknek nevező sámán-mágus valakivel, el sem hittem, hogy ilyen szerencsében lehet részem.
Az akkori legjobb barátnőm édesanyja mauri masszőr volt másodállásban, őt is vonzotta a spiritualitás, a törzsi módszerek és hagyományok, így valahol valamikor megismerkedett Bercivel, rajtuk keresztül pedig én is megismertem ezt a rettenetesen izgalmas embert.
Illetve hát, izgalmasnak tűnt. Továbbra is felmerül bennem, hogy egy közel negyven éves ember mégis mit szeretne alig húsz éves lányoktól? Durván visszaélt a hatalmával (idősebb volt és férfi), elhitette velünk, hogy vannak bizonyos képességei, amikkel gyógyítani tud, hogy meg tud látogatni álmodban, hogy belelát a lelkedbe. Az anyámnak egyszer meséltem róla, neki nagyon nem tetszett ez az ismeretség, így hát nem meséltem róla többet.
Nagyon kerestem a megoldásaimat, valakit, aki utat tud mutatni, mert egyre jobban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Mindent elhittem neki, mert el akartam hinni:
Erre nem tudok mást mondani, csak azt, hogy TE JÓ ÉG! Egy percnyi beszélgetést sem ejtettünk meg egymás között, azon kívül, hogy bemutatkoztam neki. Mégis, máris látott mindent: hogy mi a baj, a legnagyobb probléma – a félelem. Olyan nyersen és őszintén a képembe vágta, hogy iszonyatosan zavarba jöttem, nem mertem ránézni és a végén már majdnem sírva fakadtam. Pedig csak 10 percet beszéltünk másfél óra hallgatás után.
Végig csak külső szemlélő voltam, csak figyeltem és hallgattam, ahogy ráébreszti a másikat önmagára. Ezek után pedig, mintha minden történetem ismerné, mintha mindig is ismert volna. Számomra olyan meglepetés és sokk volt, hogy utána még órákig ezen kattogtam, ahogy most is. A legdurvább pedig az volt, hogy ezelőtt az incidens előtt meséltem el neked [a naplónak] életem legparanormálisabb történetét. Az pedig csak hab a tortán, hogy amiket mondott nekem, azt mindig is tudtam, többször megpróbáltam leírni, de ennyire egyszerűen, mint ahogy ő, soha nem tudtam volna megfogalmazni.
Találkoztam életem eddigi legnagyobb igazmondó tükrével. Nem csak egy darabbal, hanem egy egésszel. Ha pedig minden jól alakul, megint találkozok majd vele, hiszen tegnap megbeszéltük, hogy kimegyek majd hozzá beszélgetni. Talán megoldást találok a legnagyobb problémámra, talán segítséget kapok hozzá, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy hiába ismertem már fel, mi a baj, hiába próbáltam, akartam megtalálni a megoldást, egyedül NEM MEGY!
Véletlenek nem léteznek, ha nem is vagyok kiválasztott, ha nincs is vele nagy feladatom ebben az életben, mégis szeretném, ha egy kis közös dolgunk lenne itt a Földön.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. november 02.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!