Az apámmal való kapcsolatom egyre mélyebb gödörbe csúszott, ami természetesen egyre jobban megviselt. Tizenkilenc évesen hatalmas szükségem lett volna egy olyan apára, egy férfira az életemben, aki megtanít arra, hogyan kapcsolódjak a másik nemhez, hogyan engedjem be a gyengédséget az életembe – ne csak mások által, hanem önmagam által is.
Piedesztálra emeltem az apámat, feddhetetlennek tartottam, akinek mindenben igaza van, tévedhetetlen és tökéletes. Mindent tud a világról, tájékozott, vicces, gyorsan jár az esze. A végtelenségig tudnám sorolni a rengeteg pozitív tulajdonságot, amit neki tulajdonítottam és ami miatt olyan akartam lenni, mint ő. Büszke voltam rá, ha azt mondta valaki, hogy le se tagadhatna engem, hogy igazán az apám lánya vagyok.
Ahogy idősödtem és nyílt a tudatom, egyre inkább kezdtem meglátni a valóságot: az apám nem tökéletes, ugyanolyan gyarló, mint bárki más. Ráadásul függő is és a függőségének oltárán képes az egész életét feláldozni.
A fejemben élő képet nem fedte be a valóság, olyan volt, mintha egy kockát akarnék egy háromszög alakú lyukon átpréselni: nem értettem, miért nem sikerül, hiszen itt a tárgy a kezemben (az apám), ott a lyuk a dobozon (a fejemben élő kép), a kettő ránézésre ugyanaz, de valamiért mégsem passzol.
Akárhányszor elutaztunk a testvéremmel apához, egy napra mindig egyedül hagytam az öcsémet vele, nem bírtam egy teljes hétvégén át ott maradni. Így aztán a tizenöt éves öcsém maradt vele kettesben, aminek a terhe szintén az én vállamat nyomta.
Egyre közelebb és közelebb kerültem a szakadék széléhez…
Nem felejtettem el magam, csak… Nem is tudom. Nincs időm magamra? De van, csak nem szakítottam időt rá, hogy írjak.
Megint voltam apánál, megint elkezdtem érezni, hogy ő az apám, de vasárnapra elrontotta, hogy kellemesen csalódjak benne. Vasárnap délután fél háromra sikerült neki benyomni magát. Pedig, ha ezt nem ejti meg, akkor boldogan mennék el úgy hozzá, hogy örömmel maradok ott egész hétvégén. Jó lenne, ha nem lennék rászorulva, hogy minden hónap egy szombatján a keresztanyámnál töltsem a napot és az estét. Ez nem panasz, nagyon jól érzem vele magam, de tulajdonképpen a pesti kiruccanásaim fő célja az, hogy apával legyek.
Ennek ellenére egyre jobban úgy érzem, hogy a pesti lét az igazán nekem való, főleg, hogy szinte már egyedül közlekedek mindenhova. Egy kis félelem mindig ott bújkál valahol, de az is csak addig tart, amíg az első tömegközlekedési eszközre fel nem szállok. És ez jó.
Vele [sajnos nem emlékszem, hogy kiről van szó] már több, mint egy hete nem beszéltem és nincs is hozzá kedvem. Tegnap [valaki] más mondta nekem, hogy az egy dolog, hogy elpanaszolom a problémáimat és azt meg is hallgatja, illetve még véleményt is mond, tanácsot is próbál adni, de ezzel még nem lesz megoldva semmi sem. Oda kéne állnom elé és a szemébe mondani, hogy mi az, ami bánt, mi az, ami zavar. És ez rohadtul de igaz. Csakhogy az a baj, hogy néha már attól is hányingerem van, hogyha rá gondolok, ha csak egy-két dolog is eszembe jut. Majd csak lesz valahogy.
És íme egy újabb srác, aki egy kicsit is kedvesebb volt velem:
Annyira tudtam, hogy én leszek az a balfasz, aki továbbgondol mindent! Ahogy tegnap állt az előszobájukban és várta, hogy megmossam a kezem, egyszerűen nem bírtam ránézni annyira zavarban voltam. Ahogy nálunk nézegettük a fényképeket rólam az ágyon fekve, egy csomó minden eszembe jutott, amit a testem megtett volna, de fejben tudtam, hogy nem lehet, hiszen a barátság az a paktum, amit megkötöttünk egymás között. Semmi komoly nincs bennem, de már kezdődik. Fasz kivan.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. november 22.
photo: saját, Victoria and Albert Museum, London
Kedves Éva 
Leave a reply!