A gátlásaim miatt sok időbe telt, mire akár egyvalaki társaságában is igazán önmagamat mertem mutatni. Azt kellett éreznem, hogy nem leszek elítélve a gondolataim vagy mondjuk a humorom miatt.
Az ítélkezést is a családomból hozom – honnan máshonnan?! – , mindig mindenkinek volt véleménye a másikról, akkor is, ha ezt nem öntötték mindig szavakba. Belőlem ez a rosszalló képesség valamiért hiányzott; teljes őszinteséggel és biztonsággal kijelenthetem, hogy soha nem ítélem meg az embereket az alapján, amit másoktól hallok, vagy hirtelen látok rajtuk, belőlük. Egész életemben így volt ez. Mindig saját tapasztalásra hagyatkozok.
Ezzel életemben először Éva (a pszichológusom) szembesített az egyik ülésünkön, addig nem voltam tudatában ennek a tulajdonságomnak. Azóta is erre vagyok az egyik legbüszkébb.
El lehet képzelni, hogy már önmagában ez a vonásom kimondatlan konfliktusok forrása volt a családban, mindig várták, hogy rácsatlakozzak arra, ha valakiről éppen azt beszélték meg, hogy kövér, vékony, öreg, fiatal, szegény, gazdag. Engem ez egyszerűen nem érdekelt.
Erre az ítéletmentességre, az eleve elrendeltség hiányára vágytam mindig is másoktól, és ez volt az, amit nagyon kevés helyen és nagyon ritkán tapasztaltam meg.
Berci, a sámán-kuruzsló-varázsló erre nagyon ráérzett. Valószínűleg átlag feletti képessége volt arra, hogyan lehet a másik emberből olvasni, ügyesen monitorozott engem is. Ezzel együtt ügyesen igyekezett manipulálni is.
Nem tudom, mi volt ezzel a célja, az akkori legjobb barátnőm nagyon tetszett neki, nagyon szeretett volna ágyba bújni vele, talán engem is felhasznált arra, hogy ez megtörténhessen. Ez azonban már sosem fog kiderülni.
Igaza volt, nem kellett volna ledátumoznom a napot. Megint találkoztam azzal az emberrel, aki szavak nélkül is ért. Nem csak engem, mindenkit, akit befogad.
Suli után felvonszoltam magam a lépcsőn és ott volt. Mondjuk tudtam, hogy ott lesz, ugyanis előtte már telefonon értesültem róla. Beszélgettünk és sokkal másabb volt, mint legelőször. Nyitottabbnak éreztem magam és hihetetlen, de nem érzem magam feszélyezve előtte. Egy csepp alkohol nélkül is elszállnak a gátlásaim. És… nekem ez furcsa.
Segít. Nem tettekkel, csak azzal, hogy mesél olyan dolgokról, amikről a filmek alapján csak reméltem, hogy igazak. Persze nem olyan látványosak, mint ahogy azt a rengeteg szakember a filmvászonra viszi, de tényleg vannak és ez a lényeg! Kicsit félelmetes, de izgalmas és közben megnyugtató is. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… Durva.
Miközben mi beszélgettünk, ő [az akkori legjobb barátnőm] csak ült, néha beleszólt, de egyébként végig a gyertyával játszott. Úgy éreztem, hogy az én dolgaim nem érdeklik, hogy mindig csak engem érdekel, mi van vele, ha pedig rólam van szó, meghallgat, de nem figyel. Rosszul esik.
[Sajnos továbbra sem emlékszem, kiről van szó.] Beszéltem vele is, rám írt. Mondtam neki, hogy a hétvégén meg kéne beszélnünk, hogy mi változott meg. Igazából én tudom, hogy mi a baj, de nagyon nehéz elmondani neki. Másnak jobbnak, könnyebbnek tűnik erről beszélni, de ez az átlagos. Majd csak lesz valahogy. Bátornak, határozottnak kell lennem, elé kell állnom és a szemébe kell mondanom az igazat.
Csak mondd el neki az IGAZAT, hogy mit érzel, gondolsz, hogy mi történik valójában – korholom le magam. Tényleg mindig minden a nőkön múlik.
Lehet, hogy utazni fogok álmomban, feltéve, hogy befogadó leszek és nem roppanok össze. Mondjuk nem hiszem, hogy rögtön ma, de a közeljövőben bármikor. Vagy nem.
– Azért nem ismered a jövőt, mert háttal állsz neki.
– Ha megfordulnék, szembe a jövővel, megismerném?
– Igen.
Egyre jobban és egyre tudatosabb vagyok. Talán? Ez egy nagyszerű eredmény.
Naplóbejegyzés ideje: 2011. november 22.
photo: saját, Budapest
Kedves Éva 
Leave a reply!