Miután otthagytam a szakképző évfolyamot az anyám nem engedte meg, hogy csak úgy tengjek-lengjek az életben. Azt mondta, vagy tanulok, vagy dolgozok, így hát el kellett mennem dolgozni.
Nagyon nem így képzeltem el az életemet: majdnem húsz évesen egy helyi kocsmában a pult mögött? Minden pillanatát gyűlöltem. Szorongtam, mindenféle problémám volt önmagammal, azzal, hogy önazonos legyek és akkor még legyek egész nap kedves az emberekkel? Még mit nem…
Van egy olyan gondolatom, hogy ha nem is szándékosan, de mégis magamnak okoztam mindezt: hogy mindig minden helyzet szar volt az életemben. Valószínűleg ez volt az egyetlen, ami komfortos volt, hogy hogyan kell szarul lenni, ehhez igazán értettem. Őszintén néha nem is tudok válaszolni arra a kérdésre, hogyan maradtak meg mellettem az emberek.
Ez a fajta nagyfokú szenvedés az élettől minden bizonnyal látszott is rajtam; egyszer a középiskolai német tanárom kérte, hogy óra után maradjak még egy kicsit a teremben. A magánéletemről, a családi helyzetemről kérdezgetett, a végén pedig ajánlott egy agykontroll tanfolyamot. Később, amikor pultos voltam, az akkori legjobb barátnőm anyukája is meglátogatott a munkahelyemen és ő is a hogylétem miatti aggodalmát fejezte ki.
Voltak egyébként kifejezetten jó pillanatai is a kocsmában eltöltött időszaknak. A mai napig kedves emlékként él bennem, amikor egy kávézni betérő férfi egyszer csak rákérdezett, hogy véletlenül nem egy bizonyos illető-e az édesapám? Meglepődtem, mikor kimondta az apám nevét. Válaszoltam neki, hogy de igen, az ő lánya vagyok, majd azt mondta, a szemeimről ismerte fel az apámat bennem. Apa sötét szeme vagyok azóta is.
Engedjétek meg, hogy rögtön kettő bejegyzést is közzétegyek a fentiekhez kapcsolódóan azok rövidsége miatt. A naplóban egymás után következnek, egy hetes időintervallumon belül:
Szombaton 20 éves leszek. Szinte hihetetlen, hogy mennyire nem érzem magam annyinak, amennyi vagyok. Nem érzek semmit, csak csalódottságot, bűntudatot és lelkiismeretfurdalást. Üres vagyok. Miért nem tudok megszabadulni a pokoltól?
Naplóbejegyzés ideje: 2012. augusztus 30.
Minden nap sírok egy kicsit miatta. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy végre nem leszek egyedül egész nap [a munkában], és végre felmondhatok. UTÁLOM azt a helyet!
Naplóbejegyzés ideje: 2012. szeptember 06.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!