Az életem nagy része azzal telt, hogy csak úgy megtörténtek velem a dolgok, semmit sem alakítottam aktívan. Kicsit talán azt is hittem, hogy az embernek mindig az ölébe hullik valami és aztán azzal kezd valamit. Nem tudtam, hogy lehet ezt másként is, aztán amikor már akartam, hogy másként legyen, sokáig nem tudtam, hogyan kell. A tanult tehetetlenségemet cipeltem magammal és fogalma sem volt, hogyan kell letenni.
Egy idő után már nagyon elegem volt az életemből, abból, hogy nem érzem benne jól magam, hogy egyszerűen nem lehetséges, hogy ez az élet – most komolyan, ez a szar?!
Az érettségi utáni technikumi képzés minden pillanatát utáltam, rettenetesen távolt állt tőlem a szak, nem is értettem egy szót sem az órákon, emiatt pedig állandóan butának éreztem magam, hiába tudtam, hogy ettől azért biztosan okosabb vagyok. Ha sokáig benne vagy egy közegben, ahol az ellenkezőjét éreztetik, egy idő után te magad is elhiszed; elhittem hát én is.
Az apámmal történteket követően egy jó darabig minden mindegy volt, kibuktam a technikumi képzésről (azt hiszem, szándékosan) és elkezdtem fejleszteni magam. Nyelvtanárhoz jártam, hogy nyelvvizsgám legyen és eldöntöttem, hogy továbbtanulok:
Nekem pedig lehet, hogy megjött az eszem, de az is lehet, hogy most ment el véglegesen. Ott hagytam az iskolát és dolgozok. Februárban pedig elküldöm a jelentkezésem pár egyetemre, hogy évekkel később aztán diplomás szakember lehessek.
A kezembe akarom venni a sorsom, a saját lábamon akarok állni. Az én gyerekeimnek nem lesz olyan élete, mint nekem volt!
Naplóbejegyzés ideje: 2012. június 29.
photo: saját
Kedves Éva 
Leave a reply!