Kedves Éva

A naplózásban kihagytam nagyjából fél évet, az utolsó bejegyzésem 2011. decemberi, legközelebb pedig 2012. júniusban ragadtam tollat. Valójában nem igazán emlékszem rá, hogy mi történt velem ebben az időszakban, szinte teljesen törölte az agyam.

Szeretném most a naplóbejegyzéssel kezdeni, és csak aztán adni hátteret hozzá:

Boldog új évet! Gyorsan elrepült a tél vége, de ezzel együtt a tavasz is. Most pedig már a nyár közepén tartok. És nem írtam. Néha szégyelltem magam miatta, de nem biztos, hogy kell. Csak magamnak írok, úgyhogy tulajdonképpen mindegy is.

Elvesztettem az apámat. Talán tényleg meghalt, ami egyébként nem igaz a szó szoros értelmében. Április 17-e óta kórházban van, nem is tudja mindig, hogy kik vagyunk az öcsémmel. Néha azt sem tudja, ő kicsoda. Amikor még a neurológián volt elhittem, hogy ez az egész csak átmeneti. Naív voltam és reménykedtem.

Most a pszichiátria zárt osztályán van. Nincs remény, nincs apa, csak a pisiszagú pizsama van és az ő boldog világa, ahol akárki és akármi lehet. És hogy velem mi van? Jól vagyok… vagy leszek, vagy csak megpróbálok nem belegondolni és mosolyogva hallgatni a II. világháborús történeteket, amik akkor történtek, amikor apa még meg sem született.

Demencia: az értelmi képességek lassú, folyamatos és egyre súlyosbodó hanyatlása, melynek során az emlékezés, a gondolkodás, valamint az ítélő- és tanulási képesség károsodik.
48 éves.

A pontos diagnózist sosem tudtam meg, én és az öcsém túl fiatalok voltunk hozzá, hogy velünk beszéljen erről egy orvos, az anyámat pedig nem tudom, hogy mennyire járt ennek utána. Az évek során többször próbáltam utánajárni, a tünetek alapján azonosítani, hogy mi történhetett, mi okozhatta ezt a magas fokú dezorientáltságot nála. A saját kutatásaim alapján a legvalószínűbb, hogy az alkoholmegvonásos delírium (delirium tremens) a megoldás, persze ezt már sosem tudom meg.

Egy áprilisi napon érkezett a telefonhívás, hogy kórházban van. Anya először nem akarta, hogy bemenjünk, de erősködtünk, hogy mégiscsak a gyerekei vagyunk, látni akarjuk. Abba a vidéki városba szállították, ahol mindig is éltünk, oda szólt a lakcímkártyája. Hajléktalanként találták meg ugyanis a főváros egyik hídjának lábánál.

A látvány ezt alá is támasztotta: lekötözve feküdt a kórházi ágyon, a szakálla hosszúra nőtt, pont mint a haja is, ami már a vállait súrolta. Bepelenkázták. A tekintete olyan volt, mint az űzött vadé. Engem felismert, az öcsémet nem. Engem, aki már hónapok óta nem találkozott vele, mert nem bírta elviselni az alkoholizmusát, felismert, az öcsémet viszont, aki hűségesen látogatta őt a fővárosban az utolsó másodpercekig, nem ismerte fel.

Pár percet bírtam csak a kórteremben tölteni, utána kimenekültem a kórház mögötti rétre, ahol nem volt semmi, csak egy kőrakás. Oda ültem le sírni. De nem csak sírtam, hanem zokogtam, ordítottam, megsemmisültem és egy kicsit én is meghaltam. Az apám, aki katonaember volt, majd nyomozó, mindig nett, frissen borotvált. Tiszta ruhában járt, a haját mindig röviden hordta, a körmei soha nem voltak egy milliméternél hosszabbak. És most odakötözve az ágyhoz, pelenkában fekszik és azt sem tudja, hogy van egy fia. Azóta is ez életem legborzasztóbb napja.

Az anyám ezután szó nélkül vezetett haza. Nem mondott semmit, ami enyhített volna a fájdalmon, ami vígaszt nyújtott volna. Csak ültünk a kocsiban és csendben hazamentünk.

Az öcsémmel kettesben jártunk be apához, általában vacsoraidőben, hogy én etethessem meg. A haját teljesen levágták, eltűnt a frizurája, amit egész életében viselt. Mindig az ágyhoz volt kötözve mindkét keze, így én adtam neki kanalanként a vacsorát. Szinte sosem tudta, kik vagyunk, sokszor arról mesélt nekünk, hogy van egy négy éves lánya.

Az anyám soha nem jött be velünk a kórházba. Tizenkilenc és tizenöt évesek voltunk.

Miután átszállították a pszichiátria zárt osztályára, ott is rendszeresen látogattuk. Ezek a látogatások néha megritkultak, néha sűrűbben mentünk, de egy ideig igyekeztünk ott lenni, amikor csak tudtunk. Később áthelyezték abba az otthonba, ahol az élete végéig élt, ott töltötte az 50. születésnapját is, mi pedig vittünk neki tortát. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az anyám is velünk tartott. Az otthon egyik társalgójában ültünk négyen az apám születésnapi tortája fölött, mikor elmosolyodott és annyit mondott: újra együtt a család.

Ebben az otthonban aludt el örökre; békésen, fájdalom nélkül ment el. Ötvenöt éves volt. Élete utolsó két évében már nem jártam őt látogatni – elfáradtam.

Naplóbejegyzés ideje: 2012. június 29.

photo: pinterest