Kedves Éva

A nyaramat meghatározta a várakozás a visszajelzésre, ami megváltoztathatta az életem. Vagy legalábbis esélyt adott arra, hogy változtassak az életemen. Amennyire vártam, pont annyira volt félelmetes is. Azt gondoltam, hogy egyedül nem tudok majd boldogulni; hogy tanulom meg a tömegközlekedést? hogy találom meg az egyetemen a tantermet, ahol az előadást tartják? hogy lesznek barátaim?

Rengeteg kérdés és kétség, amikre azt gondoltam, az nyújthat megoldást, ha nem egyedül megyek. Éppen ezért az akkori legjobb barátnőmmel együtt jelentkeztünk az egyetemre, viszont az ő élete merőben másként alakult. Már májusban kiderült, hogy elválnak útjaink, amit nehezen dolgoztam fel magamban. Nem ezt képzeltem, nem így kellett volna lennie.

Ez jelentette az első törést a barátságunkban: egy évvel később ez pontosan ki is derült, hiszen egy kerti sütögetés alkalmával elmondta, hogy nem tudja túltenni magát azon, hogy nekem sikerült elmennem, neki pedig nem. Érdekes élmény volt, mert nem éreztem magam hibásnak, amikor ezt elmondta, azt gondoltam, hogy mindenkinek megvan erre a lehetősége, neki is megvolt. Viszont ettől a ponttól kezdve szép lassan elmentünk egymás mellett, végül egy – szándékos vagy sem, ezt nem tudom – félreértés miatt szakadt meg a barátságunk véglegesen és helyrehozhatatlanul.

Valószínű, hogy e-mailt kapok majd és nem SMS-t, de a lényeg mindig a tartalma: egy baromi nagy igen!

A legnagyobb problémám pedig az, hogy egyedül megyek majd, legalábbis nagyon valószínű. Kis lépés az emberiségnek, de az egyik lehető legnagyobb nekem.

A barátság pedig még mindig mást jelent nekem, mint másoknak.

Naplóbejegyzés ideje: 2013. július 16.

Az utcai támadást követően bármennyire próbáltam a történteket a jól bevált struccpolitikával kezelni, nem volt sikeres. Tetézte ezt, hogy tudtam, a fővárosban bizonyára kell majd egyedül is közlekednem a városban, főleg, amíg nincsenek igazán kapcsolataim. De az sosem volt opció, hogy nem kezdem el az egyetemi tanulmányaimat. Féltem, de végre-valahára a tenni akarásom erősebb volt, mint a félelmeim.

Az igazi izgalmat végtére is nem a felvételim eredményessége jelentette, hanem, hogy bekerülök-e a kollégiumba. Ez volt a pont, ahol először szembesültem úgy igazán azzal, mennyire hátrányos helyzetből érkeztem: a második legmagasabb pontszámmal vettek fel, a pontokat pedig a szociális helyzet alapján számolták ki.

Hivatalosan is Pesten élek. Mármint bejelentve nem vagyok mondjuk, de iskolába járok, egy lépéssel közelebb vagyok az önmegvalósításhoz.

Naplóbejegyzés ideje: 2013. október 29.