Senki nem tanított meg rá, hogyan kell megbírkozni az érzéseimmel. Végülis ki tanított volna meg? Az életemben főszerepet játszó felnőttek sem voltak felnőttek, nekik sem volt fogalmuk arról, hogyan kell kezelni az időnként bennük tomboló vihart.
Az én egyik megoldásom – már ha nevezhető ez annak – sokszor a passzivitás volt: nem tettem semmit, mintha nem rezdülne meg bennem semmi sem egyes események hatására. A másik megoldásom pedig az érzelmeimről való teljes lecsatlakozás volt. Azt hittem, hogy ha nem engedem be a rosszat, attól még a jó dolgok megtalálnak, azokat tudom majd élvezni. Ma már tudom, hogy ha lekapcsolódsz az érzelmeidről, az nem válogat: a jótól is megfosztod magad.
Viszont ez volt az egyszerűbb, így nem kellett igazán megbírkozni az eseményekkel és azok hatásaival. Történt valami, ami egy életre nyomott hagyhat bennem? Ch, fátylat rá! Elmúlt, minek is rágódjunk rajta… Csakhogy a valódi feldolgozás nem így néz ki.
Habár a technikumot nem fejeztem be, az osztálytársaim meghívtak a képzést lezáró bankettre. Nagyon jól esett, azt éreztette velem, hogy igenis része voltam annak a csapatnak.
A bankett éjszakája az otthonom közelében egy helyi, éjjel-nappal is nyitva tartó kocsmában ért véget. Amikor úgy éreztem, ideje hazamennem, többen is mondták, hogy elkísérnek haza, amit kivétel nélkül visszautasítottam. Egyrészt nem laktam messze, másrészt – és ez az érzés volt az erősebb – nem akartam senkinek sem a terhére lenni; ha hazakísér valaki, annak aztán vissza is kell mennie, nem akartam, hogy bárki felesleges köröket tegyen értem.
A hazafelé tartó úton végig volt egy furcsa érzésem, nem tudom megmagyarázni, még arra is emlékszem, hogy végig azon gondolkoztam, mit tennék, ha megtámadna valaki. Az utcák üresek voltak, egyetlen biciklis haladt el mellettem az úttesen feltűnően lassan tekerve a pedálokat.
Az utcában lakott egy barátnőm, még az is megfordult a fejemben, hogy becsengetek hozzájuk, de lebeszéltem magamat róla, éjjel 2 óra volt, ráadásul szerda.
Pár házzal később, egy sarokra az utcánktól éreztem, hogy valaki kertészkesztyűvel a kezén hátulról befogta a számat, a másik kezével közben lefogta a karjaimat is. Az első gondolatom az volt, hogy egy barátom az, és mindjárt megfordulok, hogy elküldjem a francba amiért az éjszaka közepén ijesztget. Hamar rájöttem azonban, hogy a kezek nem eresztenek.
Az időérzékem teljesen elveszett, dulakodtunk egy darabig, végül elengedett és elszaladt a másik irányba. Belőlem sikítva szakadt ki, hogy “A kurva anyádat te beteg állat!”. Talán kétszer is sikoltottam, aztán hazáig rohantam.
Otthon az anyám nyugtatót adott, nem tudtam sem aludni, sem sírni, csak remegtem és újra és újra lejátszottam a fejemben a történteket. Undorodtam attól az embertől és undorodtam magamtól is.
Nem mentünk el feljelentést tenni. Senki sem mondta, hogy kellene. Hónapokig még nappal sem mertem egyedül lenni az utcán, olyan félelem és szorongás kerített a hatalmába, hogy egy-egy alkalommal, amikor óhatatlanul is egyedül kellett mennem valahova éreztem, ahogy fokozatosan átjár a pánik. Ezt viszont nem mondtam senkinek, szégyelltem.
A naplóban így írtam erről:
Lassan két hete, hogy majdnem megerőszakoltak az utcán. Ráadásul két utcával arrébb. Tapasztalatszerzés volt és pont. Erős pánikhelyzetben is viszonylag tisztán gondolkozok, ezt is megtudtam.
A másik pedig, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy valaki vigyázott rám. Jelenleg is a választ keresem, hogy mi történt, szóval Bibliát olvasok. Ha nem is találok benne semmit sem, akkor sem lesz hátrány, ha ismerem majd a leghíresebb történetet. Csak tényleg olvassam el!
U. i.: Egy hónap és megkapom az sms-t, amivel két évet csúsztam.
Naplóbejegyzés ideje: 2013. június 24.
Leave a reply!