Miután beköltöztem a kollégiumba, felgyorsultak az események: előadásokra és szemináriumokra jártam, körülöttem új emberek voltak, új város, új helyek, új események. A naplóba nem is írtam igazán – nem éreztem szükségét.
Sajnos csak homályos emlékeim vannak, arra viszont biztosan emlékszem, hogy amikor egy régi ismerőssel találkoztam a kollégiumban, megnyugodtam kicsit, hogy nem kell majd egyedül rájönnöm mindenre. Ismeretleneknek elmondani, hogy mennyi mindentől szorongok? Nem opció.
Annak ellenére azonban, hogy egyetemista lettem, még mindig nem hittem el, hogy képes is leszek azt teljesíteni. Az első szemeszterben elképzelhetetlennek tűnt, hogy annyi mindent meg tudok majd tanulni, hogy én azt át tudom majd adni egy vizsgán úgy, hogy el is higyjék, hogy tudom és értem az anyagot. Nem is szereztem jó jegyeket. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok tanulni, nem jók a módszereim, itt már nem játszik az, hogy szó szerint tanulom meg a tételeket. Sokáig tartott, mire rájöttem a saját módszeremre.
Az otthon hagyott barátaimmal is próbáltam tartani a kapcsolatot, minden hétvégén haza mentem – az anyám is ezt várta el tőlem. Viszont hiába töltöttem a hétvégéimet vidéken, mégis éreztem az egyre mélyülő szakadékot köztem és az otthoniak között. Közben nem igazán tudtam az új kapcsolataimat elmélyíteni, mivel csak ritkán vettem részt a hétvégi eseményeken. Furcsa kettősség volt ez, azt éreztem, mindenről és mindenkiről egyszerre kell leválnom. A fővárosban még, vidéken pedig már nem voltam otthon.
Az otthontól való eltávolodás lehetőséget adott arra, hogy tiszta lappal kezdjek és végre az legyek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nem ismertek, ott még nem volt múltam, nem hoztak ítéletet rólam. Habár a gólyatáborban is részt vettem, ott nem igazán tudtam nyitni: zavart, hogy kicsit idősebb vagyok, mint a többiek, a saját szégyenemen nem tudtam túltenni magam, miszerint nem tizenkilenc évesen kezdtem az egyetemet. Idővel viszont rájöttem, hogy ez rajtam kívül senkit sem érdekelt.
Az akkori legjobb barátnőm – mert még sokáig őt tartottam annak – külföldre költözött, hogy visszataláljon önmagához. Ebben az időben eltávolodtunk egymástól, majd a karácsonyi szünetben újra felvettük egymással a kapcsolatot. Felemelő érzés volt – szó szerint:
Csütörtökön életemben először felülök egy repülőgépre és elmegyek Londonba, hogy végre feltöltődjek egy kicsit. Egy ilyen elpazarolt nyár után ránk is fér most már, hogy tényleg mindent átbeszéljünk. Hihetetlen, hogy ezer kilométer és több, mint fél év kellett ahhoz, hogy megértse, mit jelent a barátságunk, és az is, hogy annyira naiv voltam, hogy azt hittem, én tudom. Csak nagyon akartam tudni és megérteni a megérthetetlent, de nem ment. Szerintem még most sem vagyok tisztában vele.
Önmagam vagyok? Azt hiszem, egyre jobban, de még nem teljesen. Még mindig nem ismerem azt az önmagam, amikor igazán boldog vagyok. Ahogy egyre jobban merem vállalni, ki is vagyok igazából, annál közelebb érzem magam a beteljesüléshez. Beteljesülés!
Mik a vágyak? – kérdezem a naplótól.
Te magad – válaszolja.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!