A gyógyszert ezután becsületesen szedtem, elmúlt a folyamatos szorongás, kipihent lettem, koncentrált, normális. Voltak persze nehezebb napok, de egy idő után tudtam, hogy van egy mankóm, ami majd megoldja a dolgot – helyettem.
Három havonta jártam kontrollra, mindig ugyanaz volt a forgatókönyv: hogy van? jól? szuper, itt a recept, viszlát legközelebb.
Az egyik kontroll alkalmával helyettesítő orvos várt a rendelőben, aki ismét lefolytatott velem egy negyven perces beszélgetést és mélyrehatóan belekérdezett az életem különböző aspektusaiba. Akkor sírtam először amiatt, hogy beszélnem kellett az életemről, érzéseimről. Megkérdezte, hogy nem szeretnék-e terápiába járni. Soha senki nem kérdezte még ezt tőlem. Sajnos nincs rá keretem – válaszoltam. Azt mondta, majd kitalálunk valamit, végül ő is felírta a gyógyszert és soha többé nem láttam.
Egy újabb helyettesítés alkalmával egy fiatal doktornővel hozott össze a sors, aki szintén beszélgetett velem egy kicsit a szokásos kontroll alkalmával, majd ő is megkérdezte tőlem, hogy érdekelne-e a terápia. Neki is ugyanazt tudtam válaszolni, mint a korábbi orvosnak. És ekkor történt meg az, amire azt szokás mondani, hogy csoda: azt válaszolta, hogy ingyen elvállal, találkozzunk minden hétfőn ugyanitt.
Ki kellett volna ugranom a bőrömből örömömben, sírnom kellett volna a boldogsától, de csak megköszöntem és eljöttem. Tudtam, hogy most boldog vagyok, de nem éreztem. Nem éreztem semmit.
A következő hétfőn húsz alkalomnyi terápiás ülésre kötöttünk szóbeli megállapodást, az egyetemi óráimat is úgy igazítottam, hogy el tudjak járni vidékre. A terápia során letettem a gyógyszert és hirtelen visszatértek az érzéseim. Olyan erővel taroltak le – a jók és rosszak egyszerre – , hogy majdnem felrobbantam tőlük. Ezt tette a gyógyszer: kikapcsolta őket.
Rengeteg témát érintettünk, még több dologra világított rá, majd egyszer csak, eltelt a húsz alkalom. Az utolsó ülésen azzal köszönt el, hogy ugyan ennyi idő alatt nem múlnak el a gondjaim, de arra elég, hogy elinduljak egy olyan úton, ami megtanít élni. És hogy tudjam: az én problémám megoldásához nincs szükségem gyógyszerre, soha ne engedjem, ha bárki megint azt mondja, hogy szedjem. A búcsú után a kórház előtt sírtam, nem akartam, hogy véget érjenek a találkozóink. Ő volt az első ember az életemben, aki tényleg segíteni akart nekem, hátsó szándék nélkül.
Hosszú ideig jól éreztem magam, tudtam kezelni az életet, minden rendben volt. Akkor már sokadik éve jártam egy nyári fesztiválra dolgozni, ahol rengeteg érdekes emberrel találkoztam és volt egy beszélgetésem egy francia sráccal, ami annyira felemelt, hogy még a naplómba is írtam róla:
Fél óra beszélgetés Dádpusztán egy francia fiúval, hogy mennyire inspiráló az élet. Remélem, ezt soha nem felejtem el.
Azt is remélem, hogy abból a rengeteg pozitív energiából, amit kaptam, sokáig tudok még töltekezni. Köszönöm!
Naplóbejegyzés ideje: 2015. augusztus 12.
Leave a reply!