Az állandó pánik megnehezítette a mindennapjaimat. Szűnni nem akaró félelem kerített a hatalmába: rettegtem, hogy újra megtörténik majd az, ami a születésnapomon. Néha jobb volt, néha nagyon éreztem, hogy nem vagyok jól. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, amikor jókedvem volt, akkor is éreztem, hogy a szorongás folyamatosan dolgozik bennem.
Az éjszakák voltak a legnehezebbek, berántott a sötétség, hogy elalvás előtt egyedül maradok a gondolataimmal. Egy alkalommal az orvosi ügyeletet is ki kellett hívni, az orvos Xanaxot adott és azt tanácsolta, ha megint rosszul érzem magam, vegyek be egy nyugtatót.
Elmentem a házi orvosomhoz is, aki mindenféle beutalót írt: kardiológián szívultrahangra, huszonnégy-órás EKG-ra és kaptam egy beutalót a pszichiátriára is. Ez utóbbit élből utasítottam el, hát nem igaz, hogy huszonegy évesen nekem oda kelljen menni, én túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy pszichés problémáim legyenek, most komolyan ugyanaz a sorsom, mint az anyámnak, hogy az életem végéig mindenféle bogyó kell hozzá, hogy normális emberként tudjak élni? Nem. Ilyen és ehhez hasonló gondolataim voltak.
A kardiológián ultrahangot csináltak, majd rám tették az EKG-t, amit másnap kellett visszavinnem. Amíg a műszer rajtam volt, egyszer sem vert furán a szívem, talán megnyugodtam kicsit, hogy végre kivizsgálnak és kiderülhet, mi bajom van. Közben féltem, hogy kiderül, nincs szervi bajom. Bárcsak félreverne a szívem! – gondoltam.
Az ultrahang során megállapították, hogy egy kicsit magasabb a pulzusom, mint az átlag hetvenkettő per perc. Anyám elmondta, hogy mindig magasabb volt és ez egyébkent is csak átlag, a nyolcvan-nyolcvankettő dobbanás percenként rendben van. Az EKG szintén semmit nem látott, ami kardiológiai problémára utalt volna, így ez az út véget ért.
Hetekig nem mentem még el a pszichiátriára, egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy ott lehet a megoldás. Egy újabb rosszullétet követően azonban beadtam a derekam.
A szakrendelőben borzalmasan éreztem magam, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ott legyek. Ráadásul egy volt osztálytársam anyja volt az asszisztens, na, hát ez kurva jó, mindenki tudni fogja, hogy a bolondok közé tartozok – szitkozódtam.
Az orvos negyvenöt percet beszélgetett velem, majd a végén kaptam egy papírt, amin ez a diagnózis szerepelt: enyhe disztímia, generalizált szorongás; és egy receptet: Escilatopram Actavis 0,25 mg.
Külön magyarázat nélkül adta át a papírokat, annyit tett csak hozzá, hogy a gyógyszer egy hét múlva kezd hatni. A gyógyszer. Ennyit fogtam fel: gyógyszert kell szednem. Három hónap múlva kontroll.
Csak másnap kezdtem el szedni és láss csodát: egy hét múlva helyreállt a világ bennem – egy időre legalábbis.
2014. ősz
Leave a reply!