A terápiás folyamat elején sokszor hetente kétszer is mentem Évához, egy idő után már elég volt a heti egy alkalom is. Feltérképeztük a családomat, a környezetemet, a kapcsolataimat, mindent, ami összefüggésben állt velem. A múltban nem lineárisan haladtunk, inkább fokozatosan, de semmiképp nem szigorú időrendben. Közben beszéltem neki arról is, ami az akkori jelenemben történt velem, az akkori jelenem érzéseiről.
A párkapcsolatom az egyetem második felében kezdődött, az első másfél évben nagyon jól éreztem magam, majd hirtelen rámszakadtak a problémák: nem beszélgetünk, nincs közös témánk, nem megyünk sehova, a szexben pedig csak egy eszköz vagyok.
Közben közeledett az államvizsgáim időszaka is, persze – régi szokásom szerint – számos mérföldkövet az utolsó pillanatra hagytam, így a nyelvvizsgámat is. Írásbelit szereztem még évekkel azelőtt, de a szóbelin elhasaltam. A diplomát viszont csak ennek fejében kaphattam meg, így a szakdolgozatom írása közben gőzerővel készültem rá.
Azt gondoltam, Z. milyen támogató, nem problémázik azon, hogy kevesebb időt töltünk együtt, teret ad nekem, engedi, hogy tanuljak. Ma már azt gondolom, hogy tulajdonképpen a fentiek teljesen hidegen hagyták.
Éva soha nem mondta ki, hogy nem ő a megfelelő partner számomra. Egy konkrét alkalomra emlékszem, amikor felhozta, hogy az apám egy tanult, tájékozott, magas iskolai végzettségekkel rendelkező ember, akinek sötét haja, szeme és kreol bőre van. Ezzel szemben Z. egy nyolc osztályt végzett, világos tónusokkal rendelkező férfi, hát mégis miért őt választottam? Azt válaszoltam, hogy nem akarok olyan társat, mint az apám.
Éva egy pillanatig hallgatott. Ezután azt mondta, ha megtagadom a sémát és annak szöges ellentétét választom, az ugyanoda vezet: az út vége ugyanaz, csak a másik irányból érek oda. Így tehát nem az a megoldás, hogy mindent lerázok magamról, hanem ha kiválogatom azokat a dolgokat, amik tetszenek, komfortosak, rezonálnak velem akkor is, ha az apámtól származnak, és csak azokra mondok nemet, amiket nem tudok befogadni.
Először nem értettem, jóval később jöttem csak rá: az apám nem rossz ember, számos csodálatra méltó tulajdonsága volt, amiket igenis keresnem kell a társamban, mert az tud majd biztonságot nyújtani.
Annak érdekében, hogy az üléseink első része ne azzal teljen, hogy beszámolok a heti történésekről, Éva azt javasolta, minden alkalom előtt írjak neki e-mailt. Ez volt, hogy sikerült, volt, hogy elfelejtettem. Íme (talán) az első:
Kedves Éva!
Kicsit későn írok, de csak most jutott eszembe, hogy kellene.
Borzasztóan ideges vagyok egész héten a nyelvvizsga miatt, bár nem igazán tudom eldönteni, hogy miért. Nem múlik rajta az éetem és számtalanszor beszéltem már angolul idegen emberekkel. Lehet, hogy mindez a magam felé támasztott elvárások miatt van, hogy nem tökéletes a nyelvtudásom.
A hétvégén nagyon felidegesítettem magam, hogy nem csináltunk érdemi programot Z.-vel, pedig én mondtam neki, hogy a követkető időszakban nem lesz lehetőségünk elmenni ide-oda. Kicsit feszült a kapcsolatunk most, munkahelyet vált éppen, neki sincsenek a legnyugodtabb napjai. Azt érzem, egy kicsit elhidegültünk most egymástól, valamit szerintem nem kezelünk jól és ez aggaszt.
Azt hiszem, ennyi. Remélem, még a délelőtti találkozó előtt látod ezt az e-mailt.
Üdvözlettel, én.
e-mail időpontja: 2019. január 29.
Leave a reply!