A börzsönyi túrát követően teljesen rákaptam a túrázásra. Elmentem az újév első napján egy balatoni geotúrára az északi parton a szakadó hóba, körbetúráztam a főváros környékét, kapcsolódtam emberekkel és a természettel. Gyógyultam.
A lakótársammal óvatosan ismerkedtünk, nem igazán zavartuk egymást, ő is egy nehéz időszak után volt az életében és én is. Jó volt így; ha társaságra vágytunk, kimentünk a konyhába, ha egyedül szerettünk volna lenni, elvonultunk a saját szobáinkba.
Az egyetemi barátaim nagy része visszaköltözött vidékre, és tekintve, hogy máshonnan nem igazán voltak barátaim, sokat voltam egyedül. Sokszor voltak ijesztőek a hétvégék, amikor tudtam, hogy nem lesz majd mit csinálnom, de nagyon igyekeztem hasznosan eltölteni az időmet.
Közben persze folyamatosan jártam Évához, akinek meséltem a visszatérő álmaimról. Azt mondta, az álmokat lehet fejtegetni, de az álomfejtés címszavakba bújtatott módját felejtsem el. Egy álmot kizárólag az álmodója képes megfejteni méghozzá úgy, hogy figyelembe veszi az aktuális élethelyzetét, a történéseket az életében és az ezekhez kapcsolódó érzéseit. Ezután sokszor írtam le neki az álmaimat, hogy később beszéljünk majd róluk a terápiás üléseken.
Kedves Éva!
Miután hétfőn mondtad, hogy írjam le az álmaimat, észrevettem, hogy nem igazán álmodok mostanában. Már kezdtem csalódott lenni, mert egyébként én kifejezetten szeretem az álmaimat, álmodni is szeretek, úgyhogy nagyon örültem neki, mikor most hajnalban megébredtem arra, hogy álmodok.
Nem volt jó álom, sőt, inkább rossznak mondanám, de nem féltem tőle. Tulajdonképpen annak tudom be, hogy pont tegnap fejeztem be egy könyvet, a Rovarszemű ember-t, amit egy tajvani író írt. Sok mindenről van benne szó, tele van bennszülött törzsi legendákkal, feldolgozza az élet, halál, gyász, elengedés, megbocsátás, elfogadás témakörét. A történet annyi, hogy egy hatalmas szemétszigetet sodor a Csendes-óceán Tajvan partjaira, a tengerparti faluban élő egyetemi tanárnő öngyilkos akar lenni, miután elvesztette az egyik hegyen a férjét és a kisfiát. Aztán talál egy macskát, ami értelmet ad az életének újra, a szemétszigeten pedig egy ismeretlen helyről származó tinédzser fiú is van, akiről csak ez az egyetemi tanárnő szerez tudomást. Elég sok szereplős a történet, mindenki életének megismerjük egy kis darabját, szóval nagyon érdekes.
És akkor én éjszaka azt álmodtam, hogy ketten beszélgetünk, egy férfi és én. Legalábbis először én voltam a másik fél is, aztán szerintem már az is valaki más lett. Arról beszéltünk, hogy a férfi mennyivel egyszerűbben él, mióta elengedte a lelkét. Nincsenek érzelmei, nincsenek mélyenszántó gondolatai, csak úgy van, létezik bele a világba és ez nagyon boldoggá teszi. Erre én, vagy az a másik fél, mondtam neki, hogy félek elengedni a lelkem, mert mi van, ha utána nem marad semmi? A semminél ugyanis az is jobb, ha az ami van, az rossz. Legalább akkor van valamid. Erre a férfi nagyot nevetett és azt mondta, hogy őt ez igazából nem is érdekli. Aztán bugyuta tekintettel az arcán elmesélte, hogyan kínzott meg egy nőt pár nappal korábban, pengével apró vágásokat ejtett a testén, de fontos volt, hogy a nő bőre szép legyen, mert a száraz bőrt nem szereti vagdosni. (Itt ébredtem fel, mert kezdett nagyon félelmetes lenni az álmom.)
Egy másik álmomban egy külföldi fiúval beszélgettem hol magyarul, hol angolul. Az elejétől kezdve nagyon gyengéd volt velem és tudom, hogy nagyon fontos dolgokról beszéltünk velem kapcsolatban, de sajnos nem emlékszem rá, miről. Arra emlékszem, hogy az elején annyira zavarban voltam tőle, hogy csak egyszavas válaszokat tudtam adni a kérdéseire. Arra is emlékszem, hogy elvitt egy sziklás tengerpartra sétálni és együtt néztük, ahogy a hullámok a szikláknak csapódnak. Más nem maradt meg.
Ez a hét gyorsan elszaladt, én jól vagyok, sokat olvasok, sokat gondolkodok, sokszor azt sem tudom, miről. Eszembe jutott, hogy írhatnék blogot, kedvem lenne hozzá, de ihletem nincs, ilyenek járnak a fejemben.
Régebben írtam blogot, többet is, az egyikre a szerelmes gondolataim kerültek ki, amikor nagyon szerelmes voltam tizenhét évesen egy osztálytársamba, a másikra egyébként a mindennapi történéseket írtam le, de ez a másik annyira szórakoztató volt, hogy gyakran visszaolvastam magamnak, amiket írtam és mindig könnyesre röhögtem magam. A szerelmes blogomat úgy emlékszem, lementettem valahova, ha megtalálom, szívesen elküldöm neked. Még verset is írtam oda, azt hiszem. Egy időben sok verset írtam.
Hétfőn beszélünk, vigyázzatok magatokra!
én
e-mail időpontja: 2020. április 04.
Leave a reply!