El kellett mondanom a főnökömnek, hogy terápiába járok. Sosem csináltam belőle titkot, nem éreztem, hogy szégyellnem kellene, annyira természetes része volt ez az életemnek. Inkább amiatt szorongtam, hogyan fog reagálni a főnököm, hogy hetente egy alkalommal hamarabb szeretnék elmenni a munkából emiatt.
Érdekes beszélgetés volt, nem csinált ügyet belőle, sőt, végtelen megértéssel fogadta a dolgot és magától értetődőnek vette, hogy néha hamarabb fejezzem be a napot. Pár héttel később áthívott az irodájába és kikérdezett a terápiámról: segít? milyen egy ülés? milyen problémával mentem? mióta járok? mennyibe kerül? És végül: egy barátnője is szeretne menni, megadnám-e a pszichológusom számát.
A főnököm volt, az első komoly főnököm, hogy is mondtam volna nemet? Úgyhogy megadtam neki Éva telefonszámát. Napokkal később Éva felhívott egy este, hogy a főnököm bejelentkezett hozzá, amit nem mondhatna el, de tekintve, hogy osztályvezető az adóhivatalban, Éva pedig nem ad számlát, kicsit meg van ijedve. Megnyugtattam, hogy nem álruhába bújt ördög, nem fogja megbírságolni. Soha többet nem adtam meg Éva elérhetőségét másoknak anélkül, hogy ezt előre megbeszéltem volna vele.
És a főnökömet sem kértem soha számon, amiért félrevezetett. Még két évig dolgoztunk úgy együtt, hogy ugyanaz volt a pszichológusunk. Hogy ez etikailag rendben volt-e? Nem hinném, de nem volt mit tenni, Éva volt a mankóm az úton, szükségem volt rá és egyelőre arra a munkára is.
A lakótársam egy novemberi vasárnapon leült az ágya szélére és azt mondta, költözzek el. Nem ilyen konkrétan, de egyértelmű volt, mire gondol. Összejött egy kollégájával ugyanis, aki miatta hagyta el a menyasszonyát és ez a srác szeretett volna a lakásban lakni.
Ismét azt éreztem, hogy kirántották a lábam alól a talajt, olyan szorongásspirálba kerültem, amitől soha nem látott módon kezdett el hullani a hajam. Hetekig csak kontyban viseltem, akkor nem látszott egyedül, hogy a seborrheatól begyulladt fejbőröm úgy nézett ki, mintha rühes lennék. Arról volt szó, hogy ha lejár a bérleti szerződés, elmegyünk együtt egy nagyobb lakásba, legalábbis én erre készültem.
Így hát lázasan néztem a hirdetéseket a neten, szobákat kerestem – egy egész garzont nem tudtam megfizetni -, persze a kaucióra nem volt pénzem. Közben a srác párszor ott aludt az egy szobás lakásban, én ezeken az alkalmakon máshova mentem. A lakótársam azt mondta, őket nem zavarom, az egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg ők zavarnának engem.
A következő év elején találtam lakást a börzsönyi túrán megismert nőn keresztül, addigra a szobakeresés közben összeismerkedtem egy másik lánnyal, aki szintén lakótárssal keresett lakást. Összeálltunk és együtt vettük ki a két szobát, ahova február elején tudtunk beköltözni.
A kaució miatt felhívtam az anyámat, akinek az első zsigeri reakciója az volt, hogy miért nem sikerült összespórolnom a pénzt ennyi idő alatt, hát már dolgozom. Magamból kikelve ordítottam vele, hogy mégis hogy képzeli, pár hónapja van munkám, de ha nem emlékezne rá, eltemettem közben az apámat is. Végül kifizette. Százötvenezer forintról volt szó.
Négy évig laktam az imádott kerületemben, miután megjártam a poklot, csodás időszaka volt ez az életemnek.
2019-2020. tél
Leave a reply!