A gólyatáborban három méterrel a föld felett lebegtem. Emlékszem, még meg is fogalmaztam magamban, hogy ez az, végre én Én vagyok! Tényleg azt éreztem, hogy ezek a legszebb napjaim, így hát minden pillanatát el akartam raktározni magamban.
Volt valami azonban, ami nem hagyott nyugodni: időnként úgy éreztem, mintha félreverne a szívem, vagy mintha kihagyna egy ütemet, vagy mintha egy-egy dobbanás erősebb lenne a többinél. Nem is igazán tudtam megfogalmazni, milyen érzés volt. Nem akartam nagy feneket keríteni ennek, régebben is tapasztaltam már, hogy egy-egy iszogatás alkalmával szorít a mellkasom, szinte éget a tüdőm, de mindig elmúlt.
Ezt az új érzést viszont nem tudtam mihez kötni, akkor is éreztem néha, ha teljesen józan voltam, így hát ismét a jól bevált struccpolitikához folyamodtam: kis mellkasmasszázst követően folytattam a teendőimet.
A gólyatáborból a családomhoz utaztam haza, az egyetem csak szeptember közepén kezdődött, és a két esemény között volt a születésnapom. Abban az évben egy hétköznapra esett, értelemszerűen nem csaptam nagy bulit, hiszen nem igazán ér rá senki sem egy hétköznapon ünnepelni. Az akkori legjobb barátnőmet – még mindig egészen jó volt a kapcsolatunk – hívtam át, hogy aludjon nálunk és borozgassunk kicsit.
Nem emlékszem pontosan, de talán már éjfél előtt lefeküdtünk aludni, a bortól pedig gyorsan álomba merültem. Pár órával később azonban a saját dübörgő szívverésemre keltem, mintha már egy jó ideje fejvesztve rohannék valami elől vagy valahova. Egy darabig még feküdtem az ágyban, hátha csillapodik, de egyre rosszabb lett. Amikor azt éreztem, hogy a testem zsibbadni kezd, tudtam, hogy ez nem fog elmúlni. Kimásztam az ágyból, hogy átmenjek a másik szobában alvó anyámnak szólni, de csak a szobája küszöbéig jutottam. Elájultam.
Az anyám rögtön felébredt a hangzavarra, az ájultságom csak pár pillanatig tartott, a zsibbadás viszont fokozatosan terjedt a testemben: először a kezeim, majd a lábaim, végül az arcom és a nyelvem is elzsibbadt. Meg voltam róla győződve, hogy meg fogok halni.
Addigra már az akkori legjobb barátnőm is felébredt, valahogy bevonszoltak a fürdőszobába és a hideg víz alá dugtak. Hallottam, hogy az anyám a mentőket hívja, közben az akkori legjobb barátnőm a testemre folyatta a vizet a tusolóban.
Száraz ruhát adtak rám, és mire a mentősök megérkeztek már nyoma sem volt a rosszullétnek. Az étkezőben elvégeztek egy-két gyors vizsgálatot, majd kikísértek a mentőautóba, ahol EKG-t tettek rám. Utólag az anyám elmondta, hogy ha az EKG rossz eredményt mutatott volna, elvittek volna a megyei kórházba megműteni – az EKG viszont tökéletes értékeket mutatott.
A végén a városi kórházba szállítottak, ahol kikérdeztek, vért vettek, majd több órányi várakozást követően küldtek haza minket az éjszaka közepén, mondván, hogy minden eredményem negatív, nincsen semmi bajom.
Senkinek nem kívánom ezt az érzést, a páni félelmet, hogy ennyi az élet és ráadásul ennyire fosul ér véget, szép keretes szerkezetbe foglalva, a születésnapomat követő éjszakán meghalok.
Mint tudjuk, végül nem így lett, az akkor éjjel kapott eredmények azonban csak rövid időre biztosítottak megnyugvást.
2014. szeptember 02.
Leave a reply!