Kedves Éva

A gyógyszert összesen kilenc hónapig szedtem, a doktornővel folytatott húsz alkalmas terápia során sikerült letennem. Közben egyetemre jártam, nem teljesítettem valami jól, de éltem az életem, a barátaimmal voltam, a családommal is sokat találkoztam.

A kollégiumban nagyon jó barátságokat kötöttem, meg is beszéltük páran, hogy amíg tart az egyetem és nincsenek nagyobb kötelezettségeink, elmegyünk együtt külföldre. Rómára esett a választás, úgy emlékszem rá, mint az egyetemi korszakom egyik legjobb időszakára. Ez volt életem első olyan külföldi útja, amikor nem volt velem “felnőtt”.

A Vatikáni Múzeum aulájában álltunk, amíg vártuk, hogy beengedjenek minket. Hatalmas volt a tömeg, várakozás közben pedig egy pillanatra, tényleg csak egy század, de lehet, hogy csak egy ezredmásodpercre átvillant az agyamon, hogy meg kéne halni. És nem vert le tőle a víz. Ez volt az igazán ijesztő.

Fogalmam sincs, honnan jött, éppen megint egy olyan periódusát éltem az életemnek, amikor azt éreztem, minden rendben van. Erre tessék, az elmém tett róla, hogy elbaszódjon. Amikor észleltem, hogy régi ismerősként köszöntöttem a gondolatot, rettenetesen megijedtem. Aznap éjjel zsibbadós hasmenésbe szorongtam magam.

Másnap délután visszarepültünk a fővárosba és onnantól napokig nem másztam ki a kollégiumi ágyamból. Rengeteget sírtam, egyetlen dolog volt csak, ami elkergette a sötét gondolataimat: a 2 broke girls nevű sorozat. Azóta sem vagyok képes megnézni.

Az első adandó alkalommal visszamentem a pszichiátriára és kértem, hogy adjanak újra gyógyszert. Az orvos – ugyanaz, akinél életemben először is voltam – felírt fél évre elegendő adagot és azt mondta, keressek egy pszichológust, többet nem akar itt látni.

Ismét beszedtem a bogyókat, egyiket a másik után, és valahogy nem úgy hatott, mint először. Nem szorongtam, de a fejemben továbbra is sokáig volt káosz.

2016. nyarán is elmentem a fesztiválra dolgozni, ahol megismerkedtem azzal, akivel az első komoly párkapcsolatom volt. Igazából nem tetszett, észre sem vettem őt, mint férfit, mígnem egyik nap a barátnőm mondta, hogy én tetszem neki. Ezután vettem csak észre, hogy létezik és kezdtem el másként nézni rá: elmúlt a veszély, hogy visszautasítson.

Persze összegabalyodtunk és úgy maradtunk három évig. Másfél jó és másfél kínkeserves évig – de erről majd máskor.

Pszichológusom még mindig nem volt, nem foglalkoztam vele mondván, nálam a Szent Grál, szedem a gyógyszert. Meg persze, pénzem sem volt.

Az utolsó érdemi naplóbejegyzésem következik, ami után már csak egy verset jegyeztem fel. Egy másik bejegyzésben azt is megmutatom majd.

Két évvel később a Nap még mindig ugyanúgy süt, a Hold még mindig beragyogja az éjszakát, csak én vagyok más. Jól érzem magam a bőrömben, de mégsem; az vagyok, aki akartam lenni, amikor arról ábrándoztam, milyen felnőtt leszek, de mégsem. A disztímia nagyon enyhe dolog, de mégis sokszor úgy földhöz vág, hogy azt érzem, belehalok.

Motivációt kell találnom, ami volt, de ahogy rájöttem, hogy tudat alatt mit használok motivációnak, megszűnt annak lenni. Most pedig kereshetek valami mást.

Szerelmes vagyok, ami életemben először viszonzásra talált. Azt hittem, ez elég lesz a betegségből való kilábaláshoz, hogy majd megkapom a hőn áhított visszaigazolást, megnő az önbizalmam, ami egyébként így is van, de sajnos nem elég. Életem első olyan félévén vagyok túl az egyetemen, ahol igazi sikerélményem van és kevés.

Sport, munka, lakás, házasság, jogsi, család. De mi lesz, ha mindez még mindig kevés lesz? Meg akarok szabadulni ettől a rohadt betegségtől! Olyan szakmám lesz és majd olyan munkám, amivel megengedhetem magamnak a pszichoterápiát.

Így kell lennie! Annyi tervem felborult és megdőlt már, hogy ennek nem szabad!

Naplóbejegyzés ideje: 2017. február 05.