Valahogy mindig is tudtam, hogy az élet több ettől, mint ami éppen nekem jutott. Az nem lehetséges, hogy mindenki ennyire szarul van, hogy csak szar dolgok történnek, hogy csak szarul érezheted magad, hogy csak szar lehet minden. Egy nagy szar.
Nem akartam, hogy így legyen, tudtam, valahonnét bennem volt ez a bizonyosság, hogy képes vagyok rá, hogy boldog legyek.
Felnőttként sem egyszerű megbírkózni néha az élet által elénk gördített akadályokkal, nem hogy gyerekként, vagy akár még tapasztalatlan fiatal felnőttként. Én sem tudtam igazán kivel megbeszélni a lelkemet nyomasztó érzéseimet, hogy mennyire elvágyódok a közegből, ahol élek, hogy lelkiismeretfurdalásom van az öcsém miatt, mert azt tervezem, hogy elhagyom. Mi lesz majd vele, ha én már nem leszek ott minden nap, ha nem tudok neki támaszt nyújtani? Egyébként nem tudom, hogy valaha voltam-e számára valódi támasz.
Nyomasztott, hogy az apám egy otthonban él, néha képben van, máskor azt sem tudja, kik vagyunk. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, nem is tudtam, hogyan kellene hozzáfognom a feldolgozáshoz, így a szőnyeg alá söpörtem a problémát.
Később, amikor már egyetemre jártam, a kollégium gangján állva ért az a telefonhívás, amikor az apám jogi képviselője keresett, hogy menjek el a bíróságra tanúskodni, miszerint az apám beszámítható, mindezt azért, hogy kikerüljön a gondnokság alól. Megtagadtam ezt a kérést, az ügyvéd elfogult volt (apám régi rendőr-barátja), az apám csak néhány pillanatra volt beszámítható egy napon belül és morálisan is teljesen elítéltem a gondolatot, hogy kilökjünk a világba egy nyilvánvalóan beteg embert.
Az ügyvéd azt mondta, vegyem magamhoz, huszonegy évesen, egy kollégiumban élve. Komolyan nem sikerül soha egyetlen valódi felnőtt emberrel sem találkoznom az életben?
Most is két naplóbejegyzést mutatok, amik másfél hónap különbséggel íródtak, de tulajdonképpen ugyanarról szólnak. Meglátásom szerint jól mutatja, hogy a gyógyulás megkezdéséig tartó út is bizony nagyon hosszú.
Össze-vissza bőgök. Nemcsak azért, mert olyan filmet néztem egyébként is csak ezt tenném a legszívesebben. Annyi minden van bennem, annyira jó lenne kimondani őket, de akárhányszor hozzáfogok, elsírom magam és vége. Nem akarok ennyit sírni. Nem akarom magam rosszul érezni, utálok lehangoltnak lenni. Majd ha tényleg túl leszek rajta [az apámon], akkor talán menni fog. Addig biztos, hogy nem.
[Megismerkedtem egy fiúval:] Egyébként vele sem tudok mit kezdeni, nem tudom hova rakni, de nem leszek nyomulós (egyébként sem vagyok az), én léptem először, ami szintén nem vall rám.
Csak nehogy sokat gondoljak már megint, mert akkor újra én jövök ki rosszul, és az az érzés szinte elviselhetetlen, amikor rájössz, hogy naív és buta voltál. Iszonyú megalázó. És, mint már mondtam, szörnyen utálom magam rosszul érezni.
Naplóbejegyzés ideje: 2012. szeptember 24.
“Általában az az ember jut a legmesszebb, aki hajlandó merni és csinálni. Egy óvatos hajó soha nem jut messze a parttól” – Dale Carnegie.
Már jó pár napja a hatalmába kerített egy, de lehet, hogy több érzés furcsa keveréke. A bűntudatom elviselhetetlen nagyságrendeket ölt bennem, képtelen vagyok elviselni.
Már megint nagyon régen voltunk apánál és ahányszor csak eszembe jut, összerándul a gyomrom. Inkább az agyam egy olyan részére száműzöm a gondolatot, amerre csak ritkán járok. Problémamegoldás nulla.
Anyával szeretnék bemenni, hogy az ő vállán legyen a teher, hogy ne kelljen eljátszanom, milyen erős vagyok. Ez önző dolog? Nem tehetek róla, nem vagyok erős, sebezhető, kicsi és védtelen vagyok. Csak a magam köré épített vár falai erősek bennem.
Azok a rohadt falak! Én pedig visszahúzódok a legmagasabb toronyba, teleengedem a kádamat az önsajnálatommal és megfürdök benne. Minden nap minden percét ott töltöm, és nem érdekel, hogy a bőröm már ráncosra ázott. Ha érdekel is, csak megrántom a vállam és visszacsúsztatom a kezem a vízbe, majd elfedem az önsajnálat szagú habokkal. Mert ez szag a javából és iszonyú büdös.
Vágyom a boldogságot, de mintha feladtam volna egy kicsit. Boldog akarok lenni, felhőtlenül boldog. Azt akarom, hogy ne legyen nagyobb problémám, mint mondjuk az időjárás szeszélyessége. Hogy valaki szeressen, igazán szeressen, feltétel nélkül engem, azt aki tényleg vagyok. És azt is akarom, hogy ugyanezt viszonozhassam annak az embernek. Érezni akarom a nőiességem, hogy törékeny legyek, hogy – mégha igazán nem is fenyeget veszély – valaki vigyázni akarjon rám és én is őrá. A hatalmas falaim elállják az utat a vágyaim elől.
Az őrületbe kergetsz! Miért nem veszed észre, hogy a saját utadban állsz? Pedig a megoldás egyszerű: tűnj el onnét és engedd meg, hogy a vágyaid marionett bábuként irányítsanak. A te korlátaid, a te határiad, amiket te húztál, te állítottál fel és csak te tudod őket megszüntetni. Csak mássz ki a kádból, törölközz meg és nyiss ki minden ajtót és ablakot a várban! Csak csináld és ne kérdezz, ne gondolkodj!
Naplóbejegyzés ideje: 2012. november 04.
photo: pinterest
Kedves Éva 
Leave a reply!